A következő címkéjű bejegyzések mutatása: lelki hatások és erőforrások. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: lelki hatások és erőforrások. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. április 11., szerda

Selymes rét

Támogató csoportunkban nemrég azt a kérdést boncolgattuk, vajon hová tűnhet(ett) el szinte nyomtalanul kihulló hajszálaink azon része, amelyet nem a párna-szőnyeg-lefolyó jól beazonosítható bermuda háromszög nyel(t) el. Én az alábbi versben találtam erre egy lehetséges választ.
© Kép - photo credit: Csupa(sz)épség. Minden jog fenntartva! 

 Devecseri Gábor: Selymes rét 
Mi elmegyünk előre 
- szólnak hajszálaim - 
helyet csinálni néked 
a nemlét tájain; 
lesz selymes rét belőlünk,
vagy hínár szép tavon, 
ott fogsz majd csónakázni, 
pihensz domboldalon; 
sokunknak kell kiszállnunk: 
az a tér végtelen, 
úgy elterülhetsz benne, 
nincs több oly kényelem! 
Eressz el könnyű kedvvel, 
ne szidj, ha elmegyünk; 
tudod: sok-sok helyen kell 
szállást készítenünk 
a nemlétben teneked, 
mert most csak egy helyen 
vagy egyszerre, de akkor
mindenütt nemleszel.

2015. december 19., szombat

Húsz éve...

(Egy emlékekkel teli levél... előzmény ITT)

"Gondoltad volna, hogy már húsz év telt el az utolsó felhőtlen együttlétünk óta? Egy ideje semmi sem árnyékolta be napsütötte boldogságunkat, mi pedig önfeledten hittük, hogy ez örökké így marad. Tévedtünk. Sajnos újra kellett kezdenünk harcunkat az akkor még ismeretlen elemekkel, amelyek apránként ragadtak ki téged belőlem. 

Tisztán emlékszem arra a két, felszabadult, tünetmentes évre, amikor azt csinálhattuk, amihez csak kedvet kaptunk. Ekkor lettél derékig érő hosszúból vállig érő, majd egyenesből göndör, végül mindkettőnk megelégedésére kleopátra. Az élet nagy kérdései foglalkoztattak éppen: ki vagyok én, mi a dolgom a világban, kivé-mivé váljak? Te pedig örömmel kísértél az úton, a kamaszkori identitáskeresésben. 

Amikor viszont kezdtél elmenni, teljesen elvesztem… Kihullott szálaid százainak látványára nőiességem rügyezőben lévő virágai megfagytak. Hosszú, sivár tél köszöntött ránk. Tehetetlenek voltunk, senki nem tudott segíteni rajtunk. 

Köszönöm, hogy utolsó szálig, egészen addig küzdöttél velem együtt, amíg nem álltam teljesen készen az elengedésedre. Nem lehetett könnyű ebben a tíz évben szinte kizárólag a haragommal és a csalódottságommal szembesülnöd. Bűntudatom azonban mégsem ezért, hanem a megkönnyebbülés miatt van, amit akkor éreztem, amikor utolsónak maradt vékony szálaidat sem kellett már borotválnom többé. 

Képzeld, még mindig megvannak a kedvenc csatjaim, amelyekkel lófarokba fogtalak, kontyba tűztelek. Sajnálom, hogy fényképes emlékeim viszont nincsenek erről a felszabadult korszakunkról. Tinédzser koromban nagyon utáltam, ha fotóznak. Ezzel szemben elvesztésed feldolgozásában évekkel később a haj nélküli énemről készült fényképek hoztak valódi áttörést. 

Nélküled sokáig annyira csúnyának és gyengének éreztem magam, hogy a szégyenből és a fájdalomból jégvárat építettem magam köré. Szerencsére azonban győzött az élni akarásom és a melegség iránti vágyam. Szembenéztem a félelmeimmel, és kiderült, erősebb vagyok náluk. Végre kitavaszodott. 

Egyre bátrabb lettem a kísérletezésben is, hogy megtaláljam hozzád méltó helyetteseidet. Neked vajon a dögös vörös, vagy a Meg Ryan-es szőke tetszene jobban? Nem tudok dönteni, ezért hát hordom mindkettőt. A kendőimet is nagyon szeretem, mert be lehet őket fonni, és kontyba is lehet őket tűzni. Ha ezekben vagyok, előfordul, hogy rajtam felejtik az emberek a tekintetüket. Ilyenkor biztatón rájuk mosolygok, hátha ez egy kicsit felrázza őket. 

Bevallom, néha kicsit különlegesnek is érzem magam. A volt párom mondta ezt először, aztán jó sokszor és olyan kitartóan, hogy meggyőzött róla. Ennek köszönhető, hogy ma már mosolyt varázsol az arcomra valamennyi éppen aktuális tükörképem. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne élne tovább bennem az a dús hajú lány, akivel egyre értékesebbé válik egy-egy álombéli találkozás, mert legalább ott és akkor újra bátran beléd fúrhatom ujjaim. Pont úgy, mint húsz évvel ezelőtt…"

© Minden jog fenntartva! Az írás engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. A bejegyzés linkje megosztható. 

2015. november 7., szombat

Veszteségeink elgyászolása

A veszteség és a gyász témája november elejéhez közeledve minden évben hagsúlyosabbá válik. Nagyobb eséllyel találkozunk ilyenkor az e témákkal foglalkozó írásokkal is, melyek közül idén engem Polcz Alaine gondolata fogott meg: "Régen a siratás természetes volt. Azonban mostanra tabu lett a gyász, és ezáltal akár patológiás tünetek léphetnek fel. A gyász szó viszont nem csak a halotti gyászra értendő. Lehet gyászolni szerelmet, háborút, bármit. Előbb el kell merülni a gyászban, hogy utána kiemelkedhessünk."

Kevesen tudják, hogy akár még egy vágásból a bőrön is lehet veszteség-élmény: a szép, sima bőr elvesztéséé. Egy fog kihúzása is, hiszen annak a fognak is megvolt a maga szerepe és funkciója a mindennapi életünkben. Ennek ellenére nagyon ritkán gondolunk arra - és nem csak az ilyen "banálisnak" tűnő veszteségnél -, hogy megadjuk a továbblépéshez szükséges időt és figyelmet a méltó búcsúnak.
Kép innen

Lélektani szempontból fontos a veszteségeinkkel tudatosan is foglalkozni. A gyász folyamata és az ehhez kapcsolódó érzések univerzálisak minden veszteségnél, legyen az például személy, szerelem, kapcsolat, testrész, tárgy vagy életünk meghatározó helyszínei. A gyászfeldolgozás egyes szakaszai egyénenként eltérő hosszúságúak lehetnek, természetes visszaesésekkel. A gyász első fázisa a sokk, amit a kontrolláltság időszaka követ. Szeretteink elvesztésénél ez általában a temetésig tartó időszak. Ebben az időszakban megáll az idő, hogy "utólérjen minket a lelkünk". Ezután következik a tudatosulás fázisa, amikor gyorsan válthatják egymást a legkülönfélébb érzések: szomorúság, harag, bűntudat, tehetetlenség, kiüresedettség, félelem, szorongás, kilátástalanság, céltalanság. Az eleinte fájdalmas emlékezést egy idő után azonban felváltja az emlékek tudatos felidézése, ami fontos mérföldkő a veszteség elfogadása és feldolgozása felé vezető úton. Nem véletlen a gyászév fogalma sem, ugyanis egy év szükséges ahhoz, hogy találkozzunk a legtöbb olyan helyzettel (pl. ünnepekkel, évfordulókkal, évszakokkal), amelyekben immár a veszteséggel együtt kell helytállnunk. (Lásd bővebben a Napfogyatkozás Egyesület honalpján. A változás folyamatát bemutató ábra ITT látható.) 

Visszagondolva a hajam elvesztésének időszakára, nem lett volna haszontalan kicsit többet tudni a veszteség feldolgozásának leléktani hátteréről. Bizonyos helyzetekben (pl. végtag amputáció előtt) a gyászra való felkészülés már a veszteség bekövetkezte előtt megkezdődik. A felkészülés részeként az érintett először azt gondolja végig, írja össze, vagy rajzolja le, hogy mi volt abban a jó, amit az adott testrészével együtt csinált. Ilyenkor a pozitív élményeket kell felidézni. Második feladatként az érintett megköszöni a testrésznek, amit az érte tett. Végül összeírja, mit ígér meg a testrészének a jövőre vonatkozóan: milyen célokat tűz ki, mit fog megvalósítani a jövőben, immár a testrésze nélkül. 

Annak ellenére, hogy a foltos hajhullás hullámzása és ebből következően a harag-reménykedés-csalódottság-tehetetlenség-bizakodás állandó váltakozása miatt speciális veszteség-élmény lehet, érdemes végiggondolni és adaptálni a veszteség-feldolgozást elősegítő feladatokat. Én például húsz év távlatából írtam nemrég egy levelet a kihullott hajamnak (ld. ITT), amelyben (1) felidéztem mi volt jó a pár éves tünetmentes időszakban, (2) megköszöntem, hogy utolsó szálig küzdött velem együtt a foltok ellen, és (3) beszámoltam neki az önelfogadás terén elért eredményeimről.

A veszteség tárgyától függően változó a búcsúzáshoz és az elengedéshez szükséges idő. Ha nincs is mód a hosszabb és előzetes felkészülésre, pár (másod)percnyi félrevonulás, befeléfordulás és a következő mondat is segítheti az aktuális veszteség feldolgozásának megalapozását: „Eddig együtt voltunk, de most valamiért külön kell válnunk. Köszönöm az együtt eltölött időt, élményeket, és most békével elengedlek."

© Minden jog fenntartva! Az írás engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. A bejegyzés linkje megosztható. 

2015. október 4., vasárnap

Humorral minden más

Bagdy Emőke Pszichofitness című könyvében (Animula, 1997) önsegítő kincseknek nevezte a kacagást, kocogást, humort, viccet és a pozitív gondolkodást.

Gondolataink, elvárásaink, szóhasználatunk és szemléletmódunk döntően befolyásolja életminőségünket, megküzdőképességünket, lelki és testi erőnket, egészségünket. Ahogy Shakespeare írja a Hamletban: "Nincs a világon se jó, se rossz: gondolkozás teszi azzá."

A humor azért lényeges, mert segítségével, épp képtelenségük révén, a szorongató, kilátástalan helyzetek is átfordulhatnak felemelővé és kacagtatóvá. Összegyűjtöttem ezért pár alopeciás példát, ismét csak a teljesség igénye nélkül.

"Azt tanácsolom, szabadulj meg az összes szőrödtől Maggie. Felszabadító érzés!"
Kép innen

Szakállas (hahaha) az alábbi vicc, de azért nem hagyom ki (hátha nem ismeritek). Időbe telt, mire tudtam viccelődni az állapotommal, és nagyjából épp ekkorra lett elegem a sok jótanácsból is, így aztán az újabb csodaszereket ajánlókat néha megtréfáltam egy kicsit:

- Köszönöm, hogy figyelmembe ajánlottad. Egyébként tudod, hogy mi állítja meg biztosan a hajhullást?
- Van ilyen?
- Hát persze! A padló.

Az alábbi kép viszont friss. Idén szeptemberben söpört végig az "alopeciás" közösségekben világszerte:
Kép innen

- Te miért vagy csupasz? 
- Alopeciám van. 
- Ó, Phil, hagyd ezt abba, és valld be, hogy egy nektarin vagy! 
(Alopecia=haj- és szőrzetvesztés; benne egy angol szóvicc a peach = barack szóval)

Mi is szoktuk a szavakat leleményesen (viccesen) használni a támogató csoporton belül. A Magyar Alopecia Areata Közösség rövidítéséből (MAAK) mákvirágok, mákszemek lettünk, és tagadhatatlun mákunk van, hogy egymásra találtunk, jó dolog ugyanis hasonszőrűek, vagy ahogy mi mondjuk, hasonszőrtelenek társaságában lenni. :)

Végül egy személyes történet a régmúltból... Álltam egy este a fürdőszobában és méregettem haj nélküli tükörképemet. Úgy éreztem, lehet valami a párom által - akkor már hetek, hónapok óta - mondottakban, és tényleg hasonlítok így valakire. Ki is szóltam neki, hogy igaza lehet, csak arra nem tudok rájönni, hogy kire hajazok inkább. Sigourney Weaverre, Demi Moorra, Natalie Portmanre? Erre jött kintről a szeretetteljes válasz: Kuka, a Hófehérke és a hét törpéből. Én pedig belenéztem a tükörbe, és kitört belőlem a nevetés, mert tényleg... :D :D :D
Képkocka a Hófehérke és a hét törpe című rajzfilmből (ld. ITT és ITT

Van azonban egy nagyon fontos "szabály" (amelyet - mint a fenti példa is mutatja - kivételes esetben csak az igazán közeli barátok, családtagok szeghetnek meg): "magamat kigúnyolom, ha kell, de hogy más mondja, azt nem tűröm el!"* 

Együtt nevetni az érintettel azonban ér. Sőt. Kötelező! ;)

* Edmond Rostand: Cyrano de Bergerac - "Orr monológ" (ld. ITT)

© Minden jog fenntartva! Az írás engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. A bejegyzés linkje megosztható. 

2015. augusztus 30., vasárnap

Kertész leszek

Nemrég a TEDxBudapest Klub "Gyógyító figyelem" című programján vettem részt, ahol Dr. Victoria Sweet és Dr. Krivácsy Péter előadásában számomra az volt az igazán különleges, hogy bár nem az általuk vallott elképzelések jelenleg az uralkodóak az orvoslásban, a kevés (de azért növekvő számú) jó példát biztatónak és reménytelinek ítélték, és hisznek a pozitív változásban.

Dr. Viktoria Sweet előadásában nagyon megfogott, amikor az emberi testet egy növényhez hasonlította, amely nem egy élettelen gép, amit meg kell javítani, hanem egy élőlény, amely nagymértékben képes hozzájárulni saját maga gyógyulásához, amennyiben a gyógyulása útjában álló akadályok megszűnnek.
Ebben a kontextusban akár az orvos, akár a segítő (pl. pszichológus, mentálhigiénés szakember) nem más, mint egy kertész, aki segít biztosítani a gyógyulás feltételeit, és elősegíti a mindenkiben meglévő, személyes, belső erőforrások hatékony mozgósítását egy-egy nehezebb (élet)helyzetben.

Dr. Buda László pszichoterapeuta is a kertész hasonlatot használta egyik előadásában. Ő a klienst egy virághoz hasonlította, amelyet nem lehet "direkt" virágzásra bírni. Biztosan mindenki tapasztalta már, hogy a bimbózó virágot ugyan szétfeszegethetjük, ám az így elért hatás messze nem ugyanaz lesz, mintha türelemesen megvártuk volna, amíg a növény magától virágba borul (sőt). Egy növénynek - éppúgy, mint az embernek - a saját igényeihez legjobban illeszkedő feltételekre, napfényre, vízre, tápanyagra, azaz melegségre, figyelemre, szeretetre, és türelmes várakozásra van szüksége. Mindez nagyon hasonlít Carl Rogers "nyitott kézzel szeretni" megközelítéséhez, amelynek bemutatásához Rogers a pillangó szabad életre születésének hasonlatát választotta. 

A TEDxBudapest előadóinak pozitív változásba vetett hite rám is átragadt, és valószínűleg e kertész hasonlat hatására szántam rá magam a több éve nevelt yuccám beteg részeinek eltávolítására. Az előadás hiányában valószínűleg a teljes virág a kukában végezte volna, így viszont meghagytam azon részeit, amelyek képesek voltak a megújulásra. Már két hét is elegendő volt az első hajtások megjelenéséhez, és kevesebb, mint három hónap alatt az eredmény igazán látványos lett.
A virág a katatim imaginatív pszichoterápia fogalmi rendszerében az önértékelésre és az egyén önmagához való kapcsolatára is utalhat. Talán ezért, és az őseim között is szép számban lévő kertészek miatt is érzem azt, hogy ezek a fogalmak bennem több szinten is összeérnek és kapcsolódnak egymáshoz.

Biztosan az sem véletlen, hogy épp most olvasok egy könyvet Virginia Satir amerikai családterapeuta modelljéről*. Satir meggyőződése az volt, hogy mindig van lehetőség a változásra, mert a belső változás akkor is lehetséges, amikor a külső korlátozott. Satir szerint mindannyiunkban megvannak azok a belső erőforrások, amelyekre a sikeres megküzdéshez és növekedéshez szükségünk van. 

Igyekszem magamra is egy virágként tekinteni, amelynek rendszeres és igényeinek megfelelő figyelemre, melegségre, szeretetre van szüksége ahhoz, hogy fejlődhessen, növekedjen, virágot és új hajtásokat hozzon. Mindezt pedig nap, mint nap tanulom és gyakorlom, hogy mások mellett önmagamnak is gondos kertésze lehessek.

Frissítés: A fent említett két előadás sajnos már nem érhető el, de hasonlóan vélekedik dr. Meskó Bertalan orvosi jövőkutató is. A nemrégiben vele készült interjút itt tudjátok megnézni. 

* Virginia Satir, John Banmen, Jane Gerber, Gömöri Mária: A Satir-modell - Családterápia és ami mögötte van, Ursus Libris, 2006

© Minden jog fenntartva! Az írás engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. A bejegyzés linkje megosztható. 

2015. augusztus 14., péntek

Mögöttes tartalom

Biztosan mindenki életében vannak olyan szavak/kifejezések, amelyekhez akár jó, akár rossz élmények fűzik. Nálam a foltos hajhulláshoz köthetően a paróka volt az első ilyen. Több, mint 15 évvel ezelőtt, amikor a foltok egyre nagyobb és nagyobb területet követeltek maguknak a fejemen, felmerült a parókavásárlás szükségessége, én azonban sírva fakadtam ennek a gondolatától. Akkoriban vidéki otthonunkba nem igazán jutottak el olyan hírek, hogy vannak, akik saját jószántukból (pl. Karafiáth Orsolya, Udvaros Dorottya), vagy más egyéb (például vallási) okokból hordanak parókát, így viszont a képzeletemben a paróka egy betegség miatti kényszer volt. Nem csoda, hogy hallani sem akartam róla, és még a gondolattól is kirázott a hideg. Aztán az élet mégiscsak úgy hozta, hogy 11 évvel ezelőtt beadtam a derekam (a kezdetekről ITT írtam), és ekkor még nem is sejtettem, hogy milyen jó barátság szövődik majd köztem és a parókáim között. (ITT és a paróka cimkével elátott bejegyzéken keresztül engedtem betekintést ebbe a folyamatba.) 

A következő, enyhén rossz érzést keltő szó számomra a kopasz, illetve a kopaszság volt (talán mert a női kopaszsághoz többnyire a veszteség, betegség, gyengeség fogalmak társulnak - ld. bővebben ITT), de ezúttal már a parókával kapcsolatos érzéseim pozitív átalakulásának tapasztalatával a zsebemben megpróbáltam a kezdetektől pozitívan viszonyulni e szavakhoz is. "Jóindulatom jeléül" nem kerültem szándékosan sem a bejegyzésekben, sem pedig az interjúk során (Ld. pl. Kopasz vagyok. Na és? című bejegyzésemet), ennek ellenére nem sikerült még teljesen megbarátkoznom vele. Talán nem véletlen, hogy jobban szeretem azokat a kifejezéseket, amelyben szerepel a haj szó ("nincs hajam", "kihullott a hajam", haj nélkül élek). Még ha éppen aktuálisan nincs is, nem szeretném, ha a feledés homályába veszne. :)

Nem túl régi, és nem túl kellemes - ezért aztán önreflexióra okot adó - élményem a megkopaszodik szóhoz fűződik. Az egyik velem készült interjú ajánlásakor az érintett magazin közösségi oldalának szerkesztői az alábbi felvezetést használták: "Fiatalon megkopaszodni, majd ezt követően teljes életet élni nem könnyű, de [...-nak] sikerült." Napokig pufogtam magamban, hogy lehet ilyen tapintatlanul fogalmazni. Megmutattam egy ismerősömnek is, aki csodálkozva nézett rám, számára ugyanis nem hordozott negatív tartalmat ez a kifejezés. Elgondolkodtam, és rájöttem, hogy azért zavart a szóhasználat, mert érzelmileg nagyon megterhelő volt az a több mint tíz év, mely során a hajam hol kihullott, hol visszanőtt, vagy csak elkezdett visszanőni, majd újra kihullott, miközben mindent elkövettünk, hogy megtaláljuk az okot és az eredményt hozó kezelési módot. Tíz éven keresztül tehetetlenül ültem a remény és csalódás véget érni soha nem akaró hullámvasútján, mire végre képes voltam nemet mondani a következő köröket ajánlgató ismerősöknek, orvosoknak, természetgyógyászoknak, csodadoktoroknak. E mögött a szó mögött jelen esetben tíz év fájdalmának emléke volt és van...

Örülök viszont, hogy ezek az emlékek és érzések ismét előkerültek a "ládám mélyéről", mert így talán még jobban át tudom érezni mások helyzetét (fájdalmát, veszteségét, gyászát, újjászületését), tartsanak bárhol is a megküzdés útján.

© Minden jog fenntartva!  Az írás engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. A bejegyzés linkje megosztható.

2015. június 20., szombat

Változás

Nemrég találkoztam a wmn.hu közösségi oldalon az alábbi képpel, valamint Elizabeth Kübler-Ross gondolatával:

"A leggyönyörűbb emberek azok, akik ismerik a kudarcot, a szenvedést, a harcot, a veszteséget, és megtalálják a kivezető utat a mélységből. Ezekben az emberekben megvan a kellő megbecsülés, érzékenység és megértés az élet iránt, amely eltölti őket részvéttel, kedvességgel és szeretetteljes törődéssel." Elisabeth Kübler-Ross
A jó hír, hogy előbb vagy utóbb mindannyian megtaláljuk a kiutat a gödörből, és még ha néha vissza is szánkózunk a mélybe, egyre kevesebb időre és erőfeszítésre lesz szükség ahhoz, hogy visszakapaszkadjunk a szabadságot nyújtó magaslatokba. 

További olvasnivalót e témában a "lelki hatások és erőforrások", valamint a "hangulatjavító" címkével ellátott bejegyzések között találsz. 

2015. április 4., szombat

Hegyek, völgyek

Szeretem a metaforákat. Amikor egy adott élethelyzet értelmezéséhez, elmeséléséhez megtalálom a megfelelő hasonlatot, valahogy minden érthetőbbé, elfogadhatóbbá válik. Szabadon kipróbálhatom a különböző képeket, amíg rá nem találok a számomra legmegfelelőbbre. A megtalált hasonlat/kép/szimbólum ezt követően szabadon továbbgondolható, formálható, alakítható, ami a helyzethez történő viszonyulásomra is hatással van. A kísérletezés a különböző képekkel, színekkel, hangokkal, illatokkal, formákkal, méretekkel (akár gondolatban, akár tevékenyen - pl. rajzolás, festés, gyurmázás formájában) elősegíti a helyzet érzelmi feldolgozását.

Egy évvel ezelőtt írás közben egy hegy szimbólum jutott eszembe az önelfogadás és önszeretet kapcsán:
Ahogy fiatal felnőttkoromban a foltjaim sokasodtak, úgy vált egyre idegenebbé és egyre kevésbé szerethetővé tükörképem. A harag, kétségbeesés, kiszolgáltatottság, reménytelenség, csalódottság völgyében az Önelfogadás, Nőiesség és Párkapcsolat névre hallgató, megmászhatatlannak tűnő hegyek vettek körbe.
Miután előhívtam saját hegymászós élményeimet az alábbi történet bontakozott ki előttem:
Mivel a tétlen üldögélés nem az én műfajom, miután (jó hosszasan) kiszomorkodtam magam, mégiscsak nekivágtam a hegyek meghódításának. Elégedettséggel töltött el, hogy az erőfeszítéseimnek vannak eredményei, és meglepett, hogy a csúcsok akár kis lépésekkel is megmászhatók.
Útközben megtanultam, hogy az elfáradás a hegymászás természetes része, hogy a csúcson érdemes ráérősen elidőzni, mint ahogy azt is, hogy nem maradhatunk örökre ott. Jönnek az újabb lejtők és völgyek, ahol teljesen természetesen érezhetem magam ismét egy kicsit rosszul, vagy akár nagyon elkeseredve. Tudom viszont, hogy történjék bármi, ott van bennem az adott helyen és időben körülöttem lévő hegyek meghódításához szükséges erő és kitartás.

Lehet, hogy hegymászás közben jól esik a hosszabb-rövidebb pihenés, a csúcsra viszont előbb vagy utóbb mindenki feljuthat, ezért feladni nem ér!

Ui.: A hegymászás hasonlat Pál Ferenc "A szorongástól az önbecsülésig" című könyvében is megjelent, mely ITT is olvasható.   

© Minden jog fenntartva! Az írás és a fényképek engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. A bejegyzés linkje megosztható.

2015. március 8., vasárnap

Nőnapi gondolatok

A nőnap apropóján, az Észak-Magyarország napilap szerkesztőjének kérésére vendégjegyzetet írtam. Nagy meglepetés és megtiszteltetés volt számomra a felkérés, melynek örömmel tettem eleget. Határidőre még úgysem írtam korábban, így most ezzel az élménnyel is gazdagabb lettem. Az írás a 2015. március 7-i lapszámban jelent meg. 

Közismert vélekedés, hogy a nőiesség kifejezésének szinte elengedhetetlen kellékei közé tartozik többek között a magassarkú cipő, a szoknya vagy a hosszú haj. Én azonban igencsak bajban lennék, ha ettől lenne egy nő valóban nő, ugyanis nem tudok magassarkú cipőt hordani, így a szoknyára is ritkábban szavazok, ráadásul – egy autoimmun betegség eredményeképpen – hajam sincs. Ha tehát sokakhoz hasonlóan én is azt gondolnám, hogy a nőiességem e külső „kellékeken” múlik, elég rosszul érezhetném magam a bőrömben. 

Az elmúlt években bejárt önismereti utamnak köszönhetően a figyelmemet ma már a nőiségemmel kapcsolatos belső élményeimre és érzéseimre, valamint – hiányaim helyett – állapotom előnyeire fordítom. Nincs ugyan hajam, van viszont többféle színű és fazonú parókám és kendőm, miközben a szőrtelenítéssel sem kell bajlódnom. Nap, mint nap az én személyes döntésemen múlik, hogy félig üres vagy teli az a bizonyos pohár. 

A legnehezebb talán az volt, hogy el tudjak rugaszkodni a média és a társadalom által sugallt „ideális nő” képétől, és megtaláljam saját nőiségem belső forrását. A tükörből lehet, hogy reggel egy kopasz, később egy vörös vagy talán egy szőke nő néz vissza rám, a belső tükröm mégis mindig ugyanazt mutatja: egy álmait valóra váltó, kitartó, érzékeny, ugyanakkor szükség esetén határozott, erős nő képét. Amióta kifényesítettem belső tükrömet, összhangba kerültek a nőiségemmel kapcsolatos érzéseim a személyes stílusommal, amin keresztül azóta e belső harmóniát a külvilág felé is sugározni tudom. 

A nőnap szerintem remek alkalom arra, hogy tudatosan kapcsolatba kerüljünk saját nőiségünkkel. Fontosak ugyan a külső megerősítések és visszajelzések, számomra azonban még ennél is fontosabb, hogy én mit gondolok önmagamról, és hogy szeretem-e azt a nőt, aki a tükörből visszanéz rám? Március 8-án – ha csak egy mosoly formájában is, de – biztosan szánok időt arra, hogy megünnepeljem a bennem élő nőt.

© Minden jog fenntartva! Az írás engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. A bejegyzés linkje megosztható.

2014. december 21., vasárnap

Határtalan (ön)szeretet

Pár évvel ezelőtt egy önismereti csoportban azt a feladatot kaptuk, hogy készítsünk egy álarcot magunknak, majd meséljük el a segítségével, hogy a hétköznapokban általában milyen (ál)arcot mutatunk az emberek felé. E feladat - magam sem értettem akkor, hogy miért - nagy ellenállást váltott ki belőlem. Magam elé tettem az üres, fehér lapot, de sem ötletem, sem kedvem nem volt az alkotáshoz. Feszengtem ugyan látva, hogy a többiek lelkesen rajzolnak, színeznek, vágnak, de úgy éreztem, nincs erőm még egy álarchoz. Akkor azt éreztem, hogy az én álarcom a parókám, ami akkor is épp rajtam volt. 

A feladat azonban nem hagyott nyugodni, és gondolatban később vissza-visszatértem a kérdéshez. Biztos, hogy a parókám az álarcom, vagy éppen ellenkezőleg: a segítségével válok azzá, aki valójában vagyok?

Hosszú utat tettem meg az alopecia universalis következtében megváltozott külsőm elfogadása és "kopasz énem" személyiségembe integrálása terén, melynek eredményeképpen az önmagammal kapcsolatos érzések között ma már a szabadság, a nyitottság, a belső béke és a hála a meghatározóak. Ugyanakkor nem tudom, de nem is akarom kitörölni a lelkemből annak a hosszú hajú nőnek a képét, aki valaha voltam, és aki a lelkem mélyén még ma is vagyok.

Régebben éppúgy fájdalmas volt a tükörbe nézni, mint ahogy fájdalmas volt a hajas önmagam emlékével és álomképével találkozni. Ma azonban már tudom, hogy a szeretet határtalansága az önszeretetre is érvényes: semmi és senki sem akadályozhatja meg, hogy egyenrangú szeretetben részesüljön éppen aktuális tükörképem, valamint az elmékeimben élő hajas lány, akivel egyre értékesebbé válik egy-egy álombeli találkozás. Így lett kerek és teljes az én kis személyes világom, és már azt is tudom, hogy milyen lenne az én álarcom.  

© Minden jog fenntartva! Az írás engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. A bejegyzés linkje megosztható.

2014. november 8., szombat

Érzés szerint

Gyakran szembesülök azzal a vélekedéssel, hogy a hajhullás elfogadása egyenlő a mindig mindenhol mindenki előtti kopasz megjelenéssel. Találkoztam már olyan véleménnyel, hogy a valódi megbékélés a betegséggel a kopaszság teljes "felvállalásával" (és esetleg egy kis engedménnyel a kendőben történő megjelenéssel) egyenlő, míg a paróka hordása az állapot rejtegetését és ezáltal a nem teljes elfogadást jelenti.

Az út, melyet az önismeret-önelfogadás-önszeretet érdekében bejártam (és járok mind a mai napig), azt a felismerést hozta számomra, hogy nem lehet külsőségekben mérni az önelfogadást, ami voltaképp egy belülről jövő és önmagunkra irányuló érzés. Mivel élénken él az emlékeimben haj nélküli önmagam egykori elutasítása és utálata, ezért belső érzések szintjén pontosan tudom, hogy honnan hová jutottam el. Önmagam elfogadásának önmagam számára tökéletes fokmérője, hogy ma már mosolyogva és szeretettel nézek a tükörbe, bármelyik éppen aktuális arcom néz is vissza onnan rám, mint ahogy az is, hogy ma már teljesen természetesesen tudok az állapotomról bárkivel beszélni, ha az élet úgy hozza.
Közvetlen link a képhez itt található

Mi tagadás, egy időben én is azt gondoltam, hogy az lesz hajhullásom elfogadásának non plus ultrája, ha majd gátlások nélkül leszek képes vadidegen emberek előtt kopaszon mutatkozni. Igen ám, de a kizárólag hajhullásom elfogadására fókuszáló elméletem nem vette figyelembe személyiségem egyéb aspektusait. Például azt, hogy nem szeretem, ha túlzottan a figyelem középpontjába kerülök, vagy hogy zavar, ha a beszélgetőtársam/tárgyalópartnerem figyelmét az általam mondottakról bármi - de főleg, ha a külső megjelenésem - eltereli.

Feltételezésem szerint, ha kopaszon járnék, nagyobb valószínűséggel lennék kitéve hosszabban rajtam felejtett (esetleg sajnálkozó) tekinteteknek, elkalandozott gondolatoknak, valamint az állapotomra terelődött beszélgetésnek, ezért az öltözködési stílusom mellett parókáim és kendőim segítségével is gondoskodom arról, hogy pontosan annyi figyelmet kapjon a külsőm, amennyire az adott helyzetben vágyom, valamint pontosan annyit és akkor tudjanak meg rólam az emberek, amennyit és amikor én el szeretnék árulni magamról.

Sue Hampton brit írónő (Alopecia UK nagykövet) szerint "Mindenkinek saját személyes döntése az, hogy parókát hord, vagy kopaszon jár, mely a személyiségtől és más egyéb körülménytől is függ. Csak az számít a hajhullással való együttélésben, hogy önmagadnak megfelelő módon élj, önbecsüléssel és méltósággal, bátorsággal és egészséges jövőképpel."

© Minden jog fenntartva! Az írás engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. A bejegyzés linkje megosztható.

2014. január 3., péntek

Új(évi) perspektívák

"A legmerészebb álmaidat is megépítheted - de lassan. Téglánként. Minden tégla lerakásához türelem kell, kitartó szorgalom, s főleg hit, hogy ebből végül ház lesz. Minden egyes téglánál látni kell a házat! Ez a hit." - véli Müller Péter, én pedig próbálok hinni.
Olvastam 2,5 éve egy cikket, melynek címében először láttam ezt a szót így leírva. Megtetszett. Annyira, hogy alig fél évvel később megváltoztattam a blogom címét és létrehoztam egy facebook oldalt*, mert úgy éreztem találtam valamit, amit nem szeretnék elengedni. Ekkor lett enyém a csupaszepseg.hu domain is. 

Az alapok megvoltak, de a házat még nem láttam. Csak éreztem. De tudtam, hogy még nem vagyok kész a továbblépésre. Hagytam hát érlelődni a gondolatot.   

Néha-néha ceruzát ragadtam, és rajzolgatni kezdtem. Kerestem, mi fejezhetné ki legjobban azt, amit számomra e szó jelent. Egy idő után a Cs betűre kezdtem koncentrálni. Első konkrét próbálkozásaim a Cs-ből formálható fekvő nyolcashoz, vagyis a végtelen szimbólumához hasonlítottak. Aztán egyszercsak kirazjolódott egy pillangó képe, ami szinte azonnal tovarebbent. Hagytam elrepülni a pillangót, és a görcsös akarást. Éreztem, hogy még nincs itt az ideje.
Pedig ez a lepke itt repked már körülöttem egy ideje...  Először 2010-ben írtam róla, amikor katartikus önelfogadás élményemet a hernyóból pillangóvá válással szemléltettem. A kaTARzis kiállítás nyitóbeszédének írása közben ismét felbukkant. Ez nem lehetett véletlen. Ezt követően bevillant a réges régi rajzom. Ezúttal viszont előkaptam a lepkehálómat.  Gyorsan reprodukáltam a logó-tervet, ami alapján öcsém közvetítésével egy grafikus megalkotta "jövőbeli házam" egyik igen fontos tartóoszlopát.

A pillangó - kedvenc olasz (farfalla) és angol szavam (butterfly) - ógörögül psyche (azaz lélek). Törékeny és megfoghatatlan, mint a lélek. A fejlődés és az átalakulás útjait jelképezi. A pillangó történetében ott van a lélek (lelkem) fejlődésének története is. A japánok szerint ő a változékonyság, a kínaiak szerint a halhatatlanság, a nyugati kultúrában pedig a metamorfózis szimbóluma, mert képes a legkülönbözőbb módon megújulni, úgy hogy minden alkalommal egyedi tud lenni. A pillangó képes megörvendeztetni környezetét, és örömöt hozni életükbe. Az indiánok szerint ő a gyógyító, aki egyszer csak az emberhez jött és felfestette a szivárványt az égre. Olyan, mint egy boldog fuvallat. Engem minden nap megörvendeztet, amikor ránézek, és olyan, mintha én is vele szállnék. 

Úgy érzem, legmerészebb álmom építése most kezdődött el igazán. Gyűjtögetem tovább majdani házam téglácskáit, hogy hamarosan (vagy legalábbis a maga idejében) egy újabb tartóoszlop helyére kerüléséről írhassak.
------------------------------------------
* A Csupaszepség facebook oldal 2015 november közepétől téli álmot alszik és erőt gyűjt az újjászületéshez. A teljesség kedvéért az oldal utolsó ismert dizájnját megosztom veletek. ;)  
© Minden jog fenntartva! A képek  és az írás engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. A bejegyzés linkje megosztható. 

2013. november 21., csütörtök

Ki néz a tükörbe?

"Nem az vagyok én, akit a tükörben látok, hanem aki a tükörbe néz." (Müller Péter)

A foltos hajhullásom éveken keresztül kínzott, és amikor ráébredtem, hogy mennyire romboló, hogy a tükörképemet egy csúnya idegennek tartom, azon kezdtem gondolkodni, hogyan láthatnám mégis szépnek az állapotomat. Így lett a hernyóból pillangó, bár tény, hogy a katartikus önelfogadásélményt követték még kisebb-nagyobb visszaesések.

De azért kitartóan barátkoztam a hajam, szempillám és szemöldököm elvesztése miatt megváltozott tükörképemmel, hogy ne csak a hiányosságok miatt szomorkodjak, hanem az erősségeket is észre vegyem

Aztán amikor kopaszságom helyett elálló füleim kezdtek zavarni, a plasztikai műtét helyett inkább az önsimeret útjára léptem, ami néha ugyan fájdalmas és felkavaró, de mégis megkerülhetetlen. Csak így tudhatom meg ugyanis, hogy ki az, aki valójában a tükörbe néz.

"Tükörbe sokáig kell nézni, sokszor és sokáig, amíg végre megismeri az ember igazi arcát. A tükör nemcsak sima ezüstlap, nem, a tükör mély is, mint a tengerszemek a hegyekben, s aki nagyon figyelmesen hajol (...) felülete fölé, egyszerre a mélybe lát, s mindig új és új mélységeket lát, s mindig messzebb dereng az arc, mely a tükör fölé hajol, s mindennap lehull egy álarc az arcról." (Márai Sándor)

© Minden jog fenntartva! A bejegyzés linkje megosztható.

2013. november 2., szombat

Strangers Who Stare

John Rich "Strangers Who Stare" című kisfilmje a foltos hajhullással együttélőket mutatja be. Az angol nyelvű rövidfilmben a foltos hajhullás különböző típusával érintett nők és férfiak mesélnek az érzéseikről. A kisfilm jól szemléleteti, hogy a foltos hajhullásnak nemcsak a megjelenési formája, hanem az érintetettekre gyakorolt lelki hatása is rendkívül eltérő.

A videó forrása: http://vimeo.com/73383853 

Liliana sokáig úgy érezte, hogy amíg nem nő vissza a haja, addig nem élhet teljes életet, de végül úgy döntött, nem vár tovább: foltokban kiuhullott hajából egy extrém frizurát és egy tetoválást is készíttetett magának. Emiatt viszont olykor szembe kell néznie az emberek előítéleteivel: rossz esetben egy drogfüggő lázadónak, jó esetben egy hóbortos művésznek nézik. 

Ellen arról mesél a filmben, hogy a foltok megjelenése és a velük való harc felerősítette depresszióját, és ezzel együtt a bűntudatát is. Józan ésszel belegondolva tudja jól, hogy ez nem egy életveszélyes állapot, és egy parókával "normálisnak" nézhet ki, mégsem tudott megbarátkozni megváltozott tükörképével. Mindez a hangulatára is rányomta a bélyegét, miközben viaskodott benne e rossz érzés a józan ész szavával, és bűntudata lett attól, hogy emiatt depressziós. 

A külső megjelenés elfogadásának nehézségét Laura is említi. Úgy érzi, hogy haja és arcszőrzete elvesztésével addigi identitását is elveszítette, és egy hosszú gyógyulási és tanulási folyamat számára az, hogy a betegségével kapcsolatos negatív érzéseit, valamint a hajhullása előtti külső karakterjegyeinek elvesztésével kapcsolatos fájdalmát elengedje. 

Louisenak is komoly nehézséget okozott elfogadni ezt az állapotot, valamint a külsejében bekövetkezett változást. A foltos hajhullása miatt nem elégedett meg azzal, hogy "jó" legyen a munkájában: úgy érezte, a legjobbnak kell lennie. Szomorú, ha azokra a dolgokra (különösen a családalapításra) gondol, amik a betegsége - vagy legalábbis részben emiatt - kimaradtak az életéből. 

Antony a foltos hajhullással való mindennapos együttélés lelki nehézségét emelte ki. Nem ő választotta ezt az állapotot, nem tehet róla, hogy így néz ki, mégis nap, mint nap szembesülnie kell az emberek reakciójával, akiktől egy kis együttérzést és megértést szeretne kapni.

Mark és Matthew ezzel szemben úgy döntött, hogy elengedik a veszteség okozta fájdalmakat, továbblépnek, és megkeresik a pozitív oldalát ennek a helyzetnek: haj- és szőrtelenségüknek köszönhetően kitűnnek a tömegből, és rájuk biztosan mindenhol emlékeznek az emberek.

Ez a film is rávilágít arra, hogy mennyire fontos, hogy elgyászoljuk a veszteséget, ami egyénenként eltérő hosszúságú lehet. E folyamat során természetes és helyénvaló érzés a kétségbeesés, a harag, a reménytelenség, a szomorúság, az elkeseredettség, a félelem és a szorongás. Amennyiben viszont úgy érezzük, hogy beleragadtunk ebbe a helyzetbe, és nem tudunk alkalmazkodni, illetve továbblépni, akkor érdemes külső segítséget kérni, hogy lelki egyensúlyunk helyreálljon.

"Minél inkább próbálom fönntartani a múltbéli magamat, annál inkább eltűnök a jelenből, és csak vegetálok. Ha elengedem a múltat, és azt mondom, nézzük, mit tehetek most, egyszer csak a múlt kezd visszatérni. Most már elkezdhetek azokból az értékekből élni, amelyek a múltban az enyémek voltak, és látszólag már nem lehetnek azok. A fájdalom mellett a hála érzése is eltölt. Milyen szép volt! Az, ami már nincs többet, és soha többé nem is lesz. Ebben a pillanatban kezdem jól érezni magam. Ha tehát meg akarom menteni a múltamat, akkor itt az ideje, hogy elkezdjek a jelenben a jövő számára élni." Pál Ferenc

2013. augusztus 15., csütörtök

Önreflexió

A SOTE mentálhigiénés képzésén az önreflexió egy nagyon fontos dolog, melyet rendre gyakorlunk. Nem árt ugyanis tisztában lenni azzal, mely helyzetek érintenek meg, vagy kavarnak fel minket. Már maga a tudatosítás is sokat segít, de igazán fejlődni akkor tudunk, ha foglalkozunk is az érzéseinkkel, elakadásainkkal, sérüléseinkkel. 

Egy korábbi bejegyzésem is egy ilyen önreflexió eredménye volt, bár nem tagadom, kis ideig töprengtem azon, megosszam-e a történetet és az ezzel kapcsolatos érzéseimet a blogon. Végül arra jutottam, hogy akkor tudok hiteles maradni, ha nem "hazudom" azt a sorstársaknak, hogy nincsenek mélypontjaim, vagy hogy a katartikus metamorfózis óta egyszer sem voltak rossz érzéseim a kopaszságommal kapcsolatban. Számomra is vannak nehéz helyzetek, vannak negatív érzéseim és negatív gondolataim. És ez így természetes.

Pál Ferenc ír arról a Szorongástól az önbecsülésig című könyvében, hogy sok esetben hiába a pozitív gondolkodás, attól még érezhetjük rosszul magunkat: "A pozitív gondolkodás és életszemlélet ugyanis nem arra való, hogy megvédjen minket a realitásoktól vagy az élet természetes nehézségeitől. Az önbecsülés, aminek része a pozitívan látni tudás képessége, hatalmas erőforrás, hogy az élet valóságával merjünk találkozni. Vagyis, hogy szenvedjünk, ha arra van szükség, hogy elsirassunk valakit, valamit, ha annak itt az ideje, és önfeledten tudjunk örülni és boldog emberként élni."

Kép: Karol Bak

A saját példámnál maradva: jól esett megengedni magamnak, hogy zavarjon egy helyzet. Igyekeztem megérteni az érzéseim mögött húzódó okokat, miközben arra is törekedtem, hogy ne rekedjek benne ebben az állapotban. Nemcsak tanultam a velem történtekből, de fejlődtem is általa.

Valószínűleg épp ebből a biztonságot adó (ön)elfogadásból táplálkoztam, amikor nem sokkal e negatív élményt követően egy régóta tervezett lépésre szántam rá magam, és mások előtt is felfedtem kopaszságomat. Megbíztam magamban, figyeltem az érzéseimre, és elég erősnek éreztem magam ahhoz, hogy szembesüljek az emberek reakciójával.
„A valódi empátia azt feltételezi, hogy teljes lényemmel a másikra figyelek annak érdekében, hogy tisztelettel és alázattal megértsem, mi történik benne. Megadom neki a teret és az időt arra, hogy teljes egészében kifejezhesse magát. Nemcsak megértem az eszemmel, de teljes lényemmel jelen vagyok, előítélet és kritika nélkül. Ha létrehozom ezt a minőségű jelenlétet, akkor képes leszek az eddig megérthetetlent is megérteni. De jó, ha tudom: csak azt vagyok képes a másikban megérteni, elfogadni, megbocsátani, amit önmagamban már felfedeztem és valamilyen szinten elfogadtam.” Rambala Éva

© Minden jog fenntartva! Az írás engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. A bejegyzés linkje megosztható.

2013. augusztus 4., vasárnap

Tűzkeresztség

Régóta foglalkoztatott már a gondolat, hogy vajon milyen lenne egy henna díszítés, vagy akár egy tetoválás a kopasz fejemen. 

A kaTARzis kiállításnak köszönhetően a hétvégén az Ördögkatlan fesztiválon voltunk, ahol henna festést is lehetett kérni. Kíváncsiságból végigpörgettem a mintákat és megakadt a szemem egy teknősbéka ábrázoláson.


Mivel egy meditációmkor "kopasz énem" egy teknős formájában "jelent meg" (a tudatalattim bölcs választása volt ez a kép az éveken át erős falak, ha úgy tetszik páncél mögé rejtett kopaszságom megjelenítésére), nem volt kérdés, hogy mire esik a választásom első hennadíszemkor. 
Várni kellett egy kicsit, így volt időm érlelni magamban a gondolatot. Nyoma sem volt bennem zavarodottságnak, bizonytalanságnak, vagy a kiszolgáltatottságtól való félelemnek. Sőt, izgatott lettem a gondolatra, hogy végre sok ember előtt is megmutathatom kopaszságom. Úgy éreztem, biztonságban vagyok, hiszen szinte beleolvadok a másságot az átlagembernél és a mindennapi szituációknál sokkal természetesebbnek tekintő fesztiválozók közé. 
Az Esélykikötő nevű helyen a hennafestő lány kicsit meglepődött a kérésemen, mivel nem festett még fejbőrre, így aztán mindkettőnknek ez volt az "első". A remekmű elkészült, és mivel a festék száradásáig nem lehetett semmivel befedni a fejem, nem volt más választás, mint így maradni. Érdekes módon alig tűnt fel az embereknek, hogy valaki kopaszon, egy száradó hennafestéssel a fején sétálgat közöttük.  
Na jó, persze, hogy feltűnt, de nem volt megbámulás, mutogatás, beszólás. Egy kedves mosolyt viszont az esetek többségében bezsebeltem, és a KuPé Folyóirat Olvasóligetébe érve egyből lett ülőhelyem is :).

Érdekes volt bekapcsolódni az Élő Könyv programba, melynek keretében az Olvasóliget vendégei egy transzvesztita férfinak (ill. immár nőnek) tehettek fel kérdéseket. 
Nagyon sok érdekes dolgot mondott az "Élő Könyv" (vagyis a nővé átalakult egykori férfi). Elmesélte például, hogy mindig ügyelt arra, hogy tettei ne előzzék meg lelki érettségét. Amíg lelkileg nem érezte magát elég erősnek egy-egy szituációhoz, addig nem próbálta ki magát bennük. Én sem véletlenül épp itt és épp most vettem le "önvédelmi páncélomat" (ráadásul jelképesen, épp a hennadísznek köszönhetően most is "védve" voltam).

Amikor az "Élő Könyv" a nőiességét firtató kérdést kapott, körbenézett, és megkérdezte a hallgatóságot, mit gondolnak ők, mitől nő egy nő? Találóbb kérdést nem is tehetett volna fel! Egy mondat fogalmazódott meg bennem szinte azonnal: ".... nem a hajtól!"

© Minden jog fenntartva! A képek és az írás engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. A bejegyzés linkje megosztható. 

2013. július 28., vasárnap

(ön)védelem

Egy évvel ezelőtt lázas várakozásban voltam. Egy képzésre jelentkeztem, hogy folyamatosan bővülő önsegítő csoportunk működtetésében ne csupán az ösztöneimre kelljen hagyatkoznom. Kezdett nyomasztani a sorstársak számával egyenes arányban növekvő felelősség. 

Napokig a föld felett jártam örömömben, miután kiderült, hogy felvételt nyertem a kétévente induló képzésre, ahol a gyakrolatban, sok-sok önismeretet is mélyítő helyzetet teremtve fejlesztik a hallgatók segítő kompetenciáit, és kellő nyitottság esetén a két év során saját "démonjainkkal" is megküzdhetünk. 

Ennek köszönhetően nemrég egy igencsak intenzív élményben volt részem. A képzés részeként, a négy féléven túl, egy hétnapos "elvonulás" (ún. intenzív hét) során mélyíthettük ismereteinket (és érzéseinket) a segítő beszélgetés kapcsán. Egy teljes hét, "összezárva" többnyire kedves emberekkel. Alapvetően mindenki nyitott a másikra, és a jóindulat, valamint az elfogadás biztonságot adó légköre lengi körül a helyet, ahová elvonultunk a világ zaja, az internet és a hétköznapok gondja-baja elől.

A hét közepén, a csoportfoglalkozások érdekes, sok érzelmet megmozgató, de éppen ezért egy idő után megterhelő sorozatát egy szabad délutánnal oldották a szervezők, és a csoport egy része úgy döntött, hogy a Velencei tó hűsölést ígérő partján tölti azt. 

Mivel számomra a paróka nyújtja a biztonság és szabadság érzetét a mindennapi emberi kapcsolatokban, a csoportfoglalkozások során ezt a megjelenési formát választottam. Strandoláshoz és szabadidős sporttevékenységhez viszont kényelmi megfontolásokból egy ideje már kendőt kötök, amin ezúttal sem változtattam. Nem tulajdonítottam annak nagy jelentőséget, hogy a csoport nagy részének fogalma sem volt arról, hogy a parókám nem az én saját hajam. Mivel jó ideje nem okoz már számomra problémát beszélni a betegségemről, úgy gondoltam, ha ezt bárki furcsállja, és rákérdez a változás okára, mesélek majd neki a foltos hajhullásról. 
Kép: Karol Bak

Így aztán önvédelmi páncéljaim nélkül léptem ki a szállás ajtaján, és rögtön beleszaladtam egy óriási pofonba. Nem voltam felkészülve egyik csoporttársunk enyhén szólva tapintatot nélkülöző reakciójára, egészen pontosan "Hát Te meg ki vagy???" felkiáltására, mellyel a közelben álló kb. öt másik csoporttársam figyelmét is azonnal magaménak tudhattam. 

Lebénultam. Volt már részem különféle reakciókban, és ki is fejlesztettem ezekhez az önvédelmi eszközeimet és válaszaimat, de ez most sok(k) volt. Félreálltam, mint aki keres valamit a táskájában. Elővettem a telefonomat, hogy egy imitált beszélgetés védelmében sétálhassak el a tapintatlan csoporttárs mellett. Miközben a táskámban kotorásztam éreztem, hogy remeg a kezem. Furcsa élmény volt ennyi év után ismét megtapasztalni a kiszolgáltatottságot. Végül összeszedtem magam, a telefont visszatettem a táskába, és felkészülve a "legrosszabbra", elsétáltam mellette. Nem kérdezett többet (ekkor), megkönnyebbültem. Igyekeztem lépteim természetes tempóját megőrizni, pedig legszívesebben futva tettem volna meg az utat az autóig. 

Sokkoló élmény volt, mivel olyan érzéseket aktivált bennem, melyeket régen nem éreztem már. Ugyanakkor hálával tartozom e csoporttársnak, mert egy olyan helyzetet idézett elő, ami - bár rövid távon felkavart - segített kapcsolatba kerülnöm sebzett "kopasz énemmel".

Feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon mi az, ami ennyire frusztrált ebben a szituációban. Mitől fagytam le? Egy tapintatlan emberi megnyilvánulás következtében váratlanul a középpontba kerültem, és mivel ezt a paróka nélküli, kendős megjelenésem váltotta ki, kopasz énem "megszólítva" érezte magát.

E jelenetnek köszönhetően megtudtam, hogy kopasz énem neheztel rám, ha nem vagyok elég elővigyázatos, körültekintő és felkészült. Nem szereti a kiszolgáltatottság érzését. Nem szereti, ha megbámulják az emberek az utcán, vagy a strandon. 

Szereti viszont azt az érzést, hogy tükörképe egy ideje egyenrangú szeretetben részesül - akár van ra rajta paróka, akár nincs. Szereti, hogy nem érzi már magát kevesebbnek és kevésbé nőnek. Szereti, ha biztonságos légkört nyújtó baráti társaságban szabadon önmaga lehet. Szereti, ha intim, bensőséges kapcsolatokban megélheti az elfogadást és gyengédséget. És köszöni szépen, de egyelőre nem vágyik ennél többre. Így érzi magát biztonságban, ez tölti el jó érzéssel. Ez most az ő komfort zónája, és jelenleg nem szeretné tovább tágítani határait. Nem vágyik az egész világ elfogadására. 

Én pedig tiszteletben tartom kopasz énem kérését, azaz saját érzéseimet, és örülök, hogy újra kapcsolatba kerültem vele, egészen pontosan önmagammal, mert így egy nagyon fontos dolgot tudtam meg: jelen pillanatban elegendő és nincs annál fontosabb, hogy én elfogadom és szeretem önmagam.

Ui.: Ezen élmény hatására kicsit visszabújtam a csigaházamba erőt gyűjteni, hogy aztán nem is sokkal később egy régóta érlelődő tettre szánjam rá magam. Ha érdekel, mi volt ez, itt olvashatsz róla.

© Minden jog fenntartva! Az írás engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. A bejegyzés linkje megosztható.

2013. március 15., péntek

A lélek dolgai

Időről időre felmerül bennem (de több sorstárs nevében akár azt is írhatnám, hogy bennünk), hogy vajon a foltos hajhullásra való genetikai hajlamom aktiválásában mekkora szerepet játszhattak a lelki (tudattalan) tényezők? 

Régóta ott motoszkál bennem e kérdés, és nem csak azért, mert a saját szakterületén önmagát tehetetlennek érző orvosoktól többször is megkaptam végső "vígaszként": lelki okok állhatnak a háttérben. Ez a neszesemmifogdmegjól magyarázat azért bosszantott nagyon, mert az orvosok részéről egyfajta lemondást fogalmazott meg, és őszintétlen is volt, hiszen a nagy egészségügyi ellátó gépezetben a kivizsgálások során mindennel foglalkoztak, csak épp a lelkemmel nem. Arról már nem is szólva, hogy azok a pszichológusok, akikhez először eljutottam, szkeptikusan rázták a fejüket annak hallatán, hogy pusztán a lelki sérüléseim miatt hullott volna ki a hajam. 

Nemrég került kezembe Debrecenyi Károly István könyve, melyben a pszichoszomatikus orvoslásról is ír. Ez véleménye szerint több annál, hogy a beteg testi tüneteinek lelki kiváltó okai lehetnek. Ez sokkal inkább egy olyan (új) szemlélet, mely szerint a betegség az ember testi-lelki-spirituális-szociális egészségének a sérülése, és ezért gyógyítani is a megsérült egészet kell. "Magyar nyelvünk csodálatos gazdagságának egyik ide kapcsolódó jele, hogy a betegség nélküli állapotot egészségnek mondja, az egészre, a teljesre utalva. Az ember egy és oszthatatlan, nem lehet testre, lélekre, szellemre szétbontani."* Ezért lesz nagy valószínűséggel sikertelenségre ítélve csak a testre, a fizikai tünetekre és okokra koncentráló orvos, valamint a betegség okait pusztán a lélekben kereső pszichológus.

Kép innen.

Debrecenyi Károly István írásában hivatkozik Bánki M. Csaba agykutató vizsgálataira is, melyek alapján bizonyítást nyert, hogy a lelki, környezeti hatások az idegsejteken és molekulákon keresztül éppúgy képesek hatni az emberi agyra, mint a gyógyszerekkel kiváltott kémiai folyamatok. Sőt, az agy nem is tud különbséget tenni ezen hatások között. Így aztán a gyógyszerek és a lelki behatások közvetlenül is képesek egymás hatását felerősíteni, vagy éppen lerontani.* Képesek vagyunk tehát érzéseinkkel, gondolatainkkal (lelkünkkel) hatással lenni saját gyógyulásunkra, ill. testi(-lelki) jólétünkre. A hangsúly a "hatással lenni"-n van, ezért szándékosan nem azt írtam, hogy pusztán gondolatainkkal meggyógyulni is képesek lennénk, hiszen akkor éppúgy figyelmen kívül hagytam volna az ember testi-lelki-spirituális-szociális egységét, mint a gyógyulását pusztán a gyógyszerektől váró  egyén.

A gondolatmenetet folytatva, lelki állapotunk nemcsak gyógyulásunkat befolyásolhatja, hanem megbetegedésünket is. Erre Bagdy Emőke professzor asszony is felhívta a figyelmet egyik előadásában.** A lélek tudattalan tartományába eltemetett érzések, vágyak, gondolatok, élmények olyan belső feszültséget okozhatnak, melyek bizonyos hormonokon keresztül megnehezítik a sejtek működését, így az elfojtás révén lelkünk képes megbetegíteni a testünket. Ez annyira foglalkoztatott, hogy az előadás után váltottam Bagdy Emőkével pár szót a foltos hajhullásról és esetleges lelki hátteréről. Ezzel kapcsolatban a több évtizedes szakmai tapasztalata alapján a Professzor asszony egészen kora gyerekkori, vagy akár magzati élményt is elképzelhetőnek tart a betegség megjelenésének háttérben (amennyiben az valóban lelki okokra vezethető vissza). Már a magzatot, újszülöttett, csecsemőt is érhetik olyan érzelmi hatások, melyek sejtjeiben elraktározódva később aktiválódhatnak, és egy, az eredeti élményhez hasonló szituációban fokozott érzelmi, lelki reakciót eredményeznek.

Ilyen formán a genetikai hajlam és - a fertőzések, traumák, stressz mellett - a lélek tudattalan mélységeiből felszínre törő élmény találkozása is állhat a betegség megjelenésének hátterében.***   

Számomra e gondolatok fő üzenete, hogy érdemes az önismeret útjára lépni, és ezen keresztül megpróbálni feltárni elakadásainkat, a tudattalanba fojtott érzéseket, félelmeket, élményeket. Ez persze se nem könnyű, se nem gyors eredményt hozó vállalkozás, de sajnos nem úszható meg az érett személyiséggé válás szempontjából. A múlt feltárása mellett a jelenben is tehetünk azonban lelki egészségünkért. Ha nem csak túl élni, hanem valóban megélni szeretnénk az életünket, akkor érdemes tudatosítani érzéseinket, figyelni gondolatainkra, tetteinkre és emberi kapcsolataink minőségére. 

"Pszichénk olyan, mint a kaleidoszkóp, amelyben egy apró mozdulat hatására minden megváltozik. Éppen ezért nincs reménytelen helyzet, mert egy kis lépés is hatalmas változást eredményezhet." Bagdy Emőke

*Debrecenyi Károly István - Tóth Mihály: Életesemények a pásztori lélektan és a filozófia tükrében, p16
** Prof. Dr. Bagdy Emőke: Belső ellentmondásaink nyomában, Balassi Intézet, 2012. május 25.
*** Falus András akadémikussal készült interjú - részletek a Makrancos hölgy című bejegyzésben
Ezek a bejegyzéseim is érdekelhetnek: Alopecia és a gyerekek, Okkal, ok nélkül 

© Minden jog fenntartva! Az írás engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. A bejegyzés linkje megosztható.

2013. január 26., szombat

(túl)Élni

Michelle Law ausztrál író a brisbane-i közönségnek szóló TEDx előadását átlagos kinézetű nőként kezdi, az ószövetségi Sámson történetével, akinek - a legenda szerint - ereje hosszú hajából fakadt, mígnem a filiszteus Delilia el nem csábította, és álmában le nem vágta haját. Ezzel szemben napjaink legbefolyásosabb férfiai között nagyon sokan kopaszok.

De mi történik akkor, ha a kopasz nőket vesszük górcső alá? Ha a filmeket nézzük akkor a női kopaszsággal sok esetben betegség, büntetés, vagy furcsaság ürügyén találkozunk. És bár vannak példák a női kopaszság bátor felvállalására (pl. Johanna Roswell olimpia bajnok kerékpáros), ezek a ritkábbak. A női kopaszsághoz a közvélemény sok esetben a veszteség és a gyengeség fogalmát társítja, ami a nőiesség kelléktárával nehezen egyeztethető össze. Érdekes módon a szőrtelen test teljesen elfogadott, sőt, szinte elvárt követelmény, ám a haj még mindig tartja magát, mint a "nő koronája". Éppen ezért a nők nagyon gyakran titkolják és legbelsőbb magánügyüknek tekintik kopaszságukat. Michelle is így tett nagyon sokáig, ám előadása ezen pontján leveszi parókáját, és kopaszon folytatja mondandóját.
Ő is a foltos hajhullás nevű betegséggel, állapottal él együtt. Még gyerek volt, amikor foltokban hullani kezdett a haja, ami később visszanőtt. Kamaszkorában Alopecia visszatért az életébe, ezúttal a legritkább megjelenési formájában, teljes haj- és szőrzetvesztést eredményezve. Michelle sokáig elzárkózott a társai és az emberek elől. Pár évvel később visszanőtt a haja, de húszas évei második felében ismét kezdődött minden elölről. Megszállottan szerette volna elérni, hogy haja visszanőjön, mert csúnyának találta magát. Végül mégis úgy döntött, hogy leborotválja foltokkal tarkított haját, hogy ne ez az állapot határozza meg azt, hogy ki is ő. Blogot kezdett írni, melynek köszönhetően sorstársakra talált, és ekkortól kevésbé érezte már magát magányosnak.

Ez persze nem jelenti azt, hogy ne küzdene még ma is időről időre azzal, hogy elfogadja önmagát. Ezért három fontos tanácsot oszt meg a foltos hajhullással küzdőkkel: 1. Légy tisztában az értékeiddel! 2. Fogadd el kopaszságodat! 3. Ne zárkózz be! Attól még, hogy egy nő kopasz, ugyanolyan szerethető, gyönyörű és lehetőségekkel teli élet előtt áll, mint hajjal.    

Michelle nem szeretné abban a hitben leélni az életét, hogy értéktelenebb, mint mások. Nem akar többé elbújni, amikor megszólal a bejárati ajtó csengője, nem akar többé otthon maradni, csak azért mert kint szeles az idő, nem akarja többé egész éjjel a műszemöldök-ragasztót kaparni az arcáról.

Készen áll a megnyílásra és a kihívásokra. Nem túlélni szeretné az életet kopaszon, hanem élni szeretne.

[A TED a technológia, szórakoztatás, design angol szavak kezdőbetűiből kreált rövidítés, amely egy 1984-ben indult és évente megrendezésre kerülő konferenciasorozat védjegye lett. A TED konferenciák jelszava az "ideas worth spreading", vagyis "gondolatok, melyeket érdemes terjeszteni". Céljuk nem csak a tájékoztatás, hanem az inspirálás is. A TED mára világméretű mozgalommá nőtte ki magát. A TEDx célja, a TED küldetésének megvalósítása a helyi közösség körében. A legkülönfélébb témákban találni az interneten TED és TEDx előadásokat - magyar felirattal, vagy akár már magyarul is -, melyek valóban rendkívül informatívak és nem utolsó sorban inspirálóak. Hideg, fagyos, téli estékre kiválóak.]

2012. december 7., péntek

Kívül, belül

A "Kopasz Lányok Együtt Ebédelnek" (BGDL) szervezet honlapján találtam egy amerikai pszichológus összefoglalóját a foltos hajhullással küzdő nők érzéseiről, lelki küzdelméről és fejlődéséről.
Dr. Lila Swell szerint:
  1. Az emberek úgy gondolnak a külsejükre, mint teljes önmagukra, holott az csak egy része annak, akik valójában vagyunk.
  2. A haj nagy részének elvesztése olyan, mintha valaki valamely testrészét veszítette volna el. Minden egyes alkalommal, amikor kihullik, egy gyászfolyamat veszi kezdetét, ami teljesen természetes. Amikor túljutunk a gyászon, rájövünk, hogy többek vagyunk, mint a hajunk, vagy a testünk bármely része.
  3. Ezzel egy időben rájössz, hogy micsoda belső erőkkel rendelkezel, amitől magabiztosabb leszel. Ekkortól már nem igazán számít számodra az, hogy mit gondolnak az emberek a külsőddel kapcsolatban.
  4. Te határozod meg a hozzáállásodat, ami sugárzik belőled. Ekkor már az sem zavar, ha a hajhullásról kell beszélned, vagy másokat kell ezzel kapcsolatban meghallgatnod.
  5. Mivel egyre magabiztosabb vagy, és egyre kevésbé vagy érzékeny a hajhullásoddal kapcsolatban, az emberek is természetesebben állnak hozzá a témához a társaságodban, hiszen már nem szorongsz.
  6. A külső megjelenés minden ember számára mást jelent. Ha nagy jelentőséget tulajdonítasz a külsőségeknek, és a tökéletességnek, akkor a hajhullást is nehezebbnek éled meg.  
  7. A világ azt tükrözi vissza számodra, amit te gondolsz saját magadról. Ha jól érzed magad a bőrödben, akkor ezt a képet sugárzod magadról. 
  8. A külsővel kapcsolatos társadalmi nyomás nagyon erős, de az önmagadba vetett hit ezt ellensúlyozhatja. Minél inkább figyelembe veszed a saját igényeidet, szükségleteid (szemben a társadalmi "közhelyekkel"), annál inkább ellen tudsz állni a nyomásnak. 
  9. Teljesen természetes, hogy feltűnik, ha valaki, vagy valami a környezetünkben MÁS. Időbe telik, amíg az emberek hozzászoknak, hogy a dolgok (és különösen a külső megjelenés) különbözőek. 
  10. Ha kapcsolatba lépsz sorstársakkal, akik hozzád hasonló tapasztalatokkal rendelkeznek és hozzád hasonlóan éreznek, akkor rájössz, hogy nincs veled semmi baj. Az USA-ban a BGDL-n (Magyarországon pedig a MAAK-on :)) keresztül tapasztalhatod meg, hogy nem vagy egyedül.
Saját élményeim, érzéseim és tapasztalataim alátámasztják Lila Swell megállapításait. Ha ezekről szívesen olvasnál bővebben is, akkor ajánlom figyelmedbe a korábbi bejegyzéseket - már csak azért is, mert mostanában kicsit ritkábban jelenetkezem friss írásokkal (de ígérem, ennek okáról is olvashattok majd a közeljövőben :)).