2013. július 28., vasárnap

(ön)védelem

© Minden jog fenntartva! Az írás engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. A bejegyzés linkje megosztható.

Egy évvel ezelőtt lázas várakozásban voltam. Egy képzésre jelentkeztem, hogy folyamatosan bővülő önsegítő csoportunk működtetésében ne csupán az ösztöneimre kelljen hagyatkoznom. Kezdett nyomasztani a sorstársak számával egyenes arányban növekvő felelősség. 

Napokig a föld felett jártam örömömben, miután kiderült, hogy felvételt nyertem a kétévente induló képzésre, ahol a gyakrolatban, sok-sok önismeretet is mélyítő helyzetet teremtve fejlesztik a hallgatók segítő kompetenciáit, és kellő nyitottság esetén a két év során saját "démonjainkkal" is megküzdhetünk. 

Ennek köszönhetően nemrég egy igencsak intenzív élményben volt részem. A képzés részeként, a négy féléven túl, egy hétnapos "elvonulás" (ún. intenzív hét) során mélyíthettük ismereteinket (és érzéseinket) a segítő beszélgetés kapcsán. Egy teljes hét, "összezárva" többnyire kedves emberekkel. Alapvetően mindenki nyitott a másikra, és a jóindulat, valamint az elfogadás biztonságot adó légköre lengi körül a helyet, ahová elvonultunk a világ zaja, az internet és a hétköznapok gondja-baja elől.

A hét közepén, a csoportfoglalkozások érdekes, sok érzelmet megmozgató, de éppen ezért egy idő után megterhelő sorozatát egy szabad délutánnal oldották a szervezők, és a csoport egy része úgy döntött, hogy a Velencei tó hűsölést ígérő partján tölti azt. 

Mivel számomra a paróka nyújtja a biztonság és szabadság érzetét a mindennapi emberi kapcsolatokban, a csoportfoglalkozások során ezt a megjelenési formát választottam. Strandoláshoz és szabadidős sporttevékenységhez viszont kényelmi megfontolásokból egy ideje már kendőt kötök, amin ezúttal sem változtattam. Nem tulajdonítottam annak nagy jelentőséget, hogy a csoport nagy részének fogalma sem volt arról, hogy a parókám nem az én saját hajam. Mivel jó ideje nem okoz már számomra problémát beszélni a betegségemről, úgy gondoltam, ha ezt bárki furcsállja, és rákérdez a változás okára, mesélek majd neki a foltos hajhullásról. 
Kép: Karol Bak

Így aztán önvédelmi páncéljaim nélkül léptem ki a szállás ajtaján, és rögtön beleszaladtam egy óriási pofonba. Nem voltam felkészülve egyik csoporttársunk enyhén szólva tapintatot nélkülöző reakciójára, egészen pontosan "Hát Te meg ki vagy???" felkiáltására, mellyel a közelben álló kb. öt másik csoporttársam figyelmét is azonnal magaménak tudhattam. 

Lebénultam. Volt már részem különféle reakciókban, és ki is fejlesztettem ezekhez az önvédelmi eszközeimet és válaszaimat, de ez most sok(k) volt. Félreálltam, mint aki keres valamit a táskájában. Elővettem a telefonomat, hogy egy imitált beszélgetés védelmében sétálhassak el a tapintatlan csoporttárs mellett. Miközben a táskámban kotorásztam éreztem, hogy remeg a kezem. Furcsa élmény volt ennyi év után ismét megtapasztalni a kiszolgáltatottságot. Végül összeszedtem magam, a telefont visszatettem a táskába, és felkészülve a "legrosszabbra", elsétáltam mellette. Nem kérdezett többet (ekkor), megkönnyebbültem. Igyekeztem lépteim természetes tempóját megőrizni, pedig legszívesebben futva tettem volna meg az utat az autóig. 

Sokkoló élmény volt, mivel olyan érzéseket aktivált bennem, melyeket régen nem éreztem már. Ugyanakkor hálával tartozom e csoporttársnak, mert egy olyan helyzetet idézett elő, ami - bár rövid távon felkavart - segített kapcsolatba kerülnöm sebzett "kopasz énemmel".

Feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon mi az, ami ennyire frusztrált ebben a szituációban. Mitől fagytam le? Egy tapintatlan emberi megnyilvánulás következtében váratlanul a középpontba kerültem, és mivel ezt a paróka nélküli, kendős megjelenésem váltotta ki, kopasz énem "megszólítva" érezte magát.

E jelenetnek köszönhetően megtudtam, hogy kopasz énem neheztel rám, ha nem vagyok elég elővigyázatos, körültekintő és felkészült. Nem szereti a kiszolgáltatottság érzését. Nem szereti, ha megbámulják az emberek az utcán, vagy a strandon. 

Szereti viszont azt az érzést, hogy tükörképe egy ideje egyenrangú szeretetben részesül - akár van ra rajta paróka, akár nincs. Szereti, hogy nem érzi már magát kevesebbnek és kevésbé nőnek. Szereti, ha biztonságos légkört nyújtó baráti társaságban szabadon önmaga lehet. Szereti, ha intim, bensőséges kapcsolatokban megélheti az elfogadást és gyengédséget. És köszöni szépen, de egyelőre nem vágyik ennél többre. Így érzi magát biztonságban, ez tölti el jó érzéssel. Ez most az ő komfort zónája, és jelenleg nem szeretné tovább tágítani határait. Nem vágyik az egész világ elfogadására. 

Én pedig tiszteletben tartom kopasz énem kérését, azaz saját érzéseimet, és örülök, hogy újra kapcsolatba kerültem vele, egészen pontosan önmagammal, mert így egy nagyon fontos dolgot tudtam meg: jelen pillanatban elegendő és nincs annál fontosabb, hogy én elfogadom és szeretem önmagam.

Ui.: Ezen élmény hatására kicsit visszabújtam a csigaházamba erőt gyűjteni, hogy aztán nem is sokkal később egy régóta érlelődő tettre szánjam rá magam. Ha érdekel, mi volt ez, itt olvashatsz róla. 

Nincsenek megjegyzések: