2013. november 24., vasárnap

kaTARzis Debrecenben

A kaTARzis kiállítás őszi túrnéjának utolsó állomásaként Debrecenbe érkezett, melyet a helyi és regionális online média, programajánlók, valamint a rádió állomások is beharangoztak. 
A megnyitó napján a képeket az Ifjúsági Ház szép, tágas galériaterme, minket pedig két kedves kollégája, Szabó Nikolett és Tonti László fogadott, akik rengeteget segítettek abban, hogy a képeket felverázsoljuk a falra. Örültünk neki, hogy több debreceni sorstársunk is csatlakozott már ekkor hozzánk, hogy együtt tölthessük az egész szombat délutánt.  
A fizikai munka után lélekben is próbáltunk felkészülni a megnyitóra, melyre ezúttal is sokan, köztük rokonok, ismerősök, barátok, rég- vagy még egyáltalán nem látott sorstársak is kíváncsiak voltak.
A megnyitón ezúttal (is) a Cafe Quartet Trió biztosította az audió élményt a vizuális mellett. A mélyhegedűn játszó Judit nagyon hiányzott nekünk, de a formáció nagyszerűségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy trióként is felejthetetlen zenei élményt nyújtottak nekünk.
Miután mindenki elfoglalta helyét, a muzsika hangjai jelezték, hogy megkezdődött a hivatalos megnyitó. Beszédünk során ezúttal sem volt könnyű dolgunk. Patrícia a látogatók számának növekedésével egyenesen arányosan izgul, én pedig próbáltam száraz tekintetű vendégekkel felvenni a szemkontaktust, hogy képes legyek komolyabb könnyáldozat nélkül befejezni mondandómat.     
Röviden, tömören: ismét egy katartikus élményben volt részünk. Meghatódtunk az emberek kedvességén és érdeklődésén. Boldogok voltunk, hogy megismerhettük a nyolcéves Toncsit, szüleit, valamint nővérét. Talán sikerült felvillantani számukra a foltos hajhullás ellenére is elérhető teljes és boldog élet reményét és jövőképét. Egy kedves hölgy pedig azért hozta el a megnyitóra kemoterápia előtt álló ikertestvérét, hogy kevésbé legyen szomorú hajkoronájának esetleges elvesztése miatt.  
Az elmaradhatatlan záró csoportképnél Patrícia ismét instruált minket a tökéletes beállításhoz. 
Az őszi/téli időszakban kicsit nehezen kivitelezhető "boka- és lábvillantós" pin-up póz után jöhetett az elengedhetetlen piros körmök megörökítése is. 
A képeket 2013. december 7-ig az Ifjúsági Házra bíztuk, és reméljük, hogy sokakhoz eljut a kiállításunk híre. Ebben nagy segítségünkre van a helyi és regionális média:

A Klub Rádió debreceni regionális adóján 2013. november 18-án került adásba az az interjú, melyet Faragó László készített rólunk. A Cívis hír "kopaszon is gyönyörű nőknek" titulálta a képeken szereplő modelleket, a Dehír "a nőiesség nem haj függvénye" címet adta a rólunk szóló cikkének, a Hajdú Online és a Borsod Online Női katarzisról tudósított, a Best FM pedig egy különleges kiállításként adott hírt rólunk. Az Így lakunk mi! blog a kiállítás címválasztásának hátterét is megemlíti. Ezen felül, ajánlott minket az országos Kiállítás ajánló, a Fidelio, a Szállásvadász, a Pinvest.com, a Programturizmus, valamint a Port.hu. A helyi programajánlók közül pedig hírt adott rólunk a Debrecen PlusDebrecen InfoDebrecen City, a kisalfold.hu, valamint a rendezvenyek.debrecen.hu

Végezetül szeretném megköszönni a remek fotókat Kalkó Hajninak, Katona Szilvinek és Kalmár Péternek. 


A kaTARzis kiállítás bemutatása ITT, hivatalos facebook oldala ITT található, a kapcsolódó blog bejegyzések pedig ITT olvashatók.

Minden jog fenntartva! © kaTARzis kiállítás és a fotók készítői

2013. november 21., csütörtök

Ki néz a tükörbe?

"Nem az vagyok én, akit a tükörben látok, hanem aki a tükörbe néz." (Müller Péter)

A foltos hajhullásom éveken keresztül kínzott, és amikor ráébredtem, hogy mennyire romboló, hogy a tükörképemet egy csúnya idegennek tartom, azon kezdtem gondolkodni, hogyan láthatnám mégis szépnek az állapotomat. Így lett a hernyóból pillangó, bár tény, hogy a katartikus önelfogadásélményt követték még kisebb-nagyobb visszaesések.

De azért kitartóan barátkoztam a hajam, szempillám és szemöldököm elvesztése miatt megváltozott tükörképemmel, hogy ne csak a hiányosságok miatt szomorkodjak, hanem az erősségeket is észre vegyem

Aztán amikor kopaszságom helyett elálló füleim kezdtek zavarni, a plasztikai műtét helyett inkább az önsimeret útjára léptem, ami néha ugyan fájdalmas és felkavaró, de mégis megkerülhetetlen. Csak így tudhatom meg ugyanis, hogy ki az, aki valójában a tükörbe néz.

"Tükörbe sokáig kell nézni, sokszor és sokáig, amíg végre megismeri az ember igazi arcát. A tükör nemcsak sima ezüstlap, nem, a tükör mély is, mint a tengerszemek a hegyekben, s aki nagyon figyelmesen hajol (...) felülete fölé, egyszerre a mélybe lát, s mindig új és új mélységeket lát, s mindig messzebb dereng az arc, mely a tükör fölé hajol, s mindennap lehull egy álarc az arcról." (Márai Sándor)

© Minden jog fenntartva! A bejegyzés linkje megosztható.

2013. november 9., szombat

kaTARtikus workshop

Nemrég a kaTARzis kiállítás képei egy komoly és hivatalos felkérést kaptak. A Türr István Képző és Kutató Intézet Foglalkozz velem! című esélyegyenlőségi workshopjának kísérőrendezvénye lett kiállításunk.

A képeket a TKKI kolléganői a workshopot megelőző esete varázsolták fel a budapesti Erő-Művház dísztermének falára, így a workshop teljes ideje alatt láthatta a közel száz résztvevő.

Mire mi Verával odaértünk, már szinte nem is akadt tennivaló.

Miután mindent rendben találtunk, izgatottan vártuk a kaTARzis kiállítás képeinek másnapi fogadtatását.

Másnap ugyanis komoly feladat várt ránk. A Szervezőktől felkérést kaptunk, hogy egy rövid előadás keretében meséljünk a kaTARtikus képek megszületéséről. A feladatot úgy osztottuk fel, hogy én adtam egy rövid áttekintést a foltos hajhullás nevű autoimmun betegségről, a vele való együttélés nehézségeiről, valamint a kiállítással elérni kívánt céljainkról, majd Patrícia beavatta a workshop résztvevőit a fotózás kulisszatitkaiba.

A résztvevők nagyon kedvesen és érdeklődően fogadtak bennünket, és meglepetésemre a közönség soraiban egy addig ismeretlen sorstárs is ült, aki azóta a Magyar Alopecia Areata Közösség tagja lett.
A TKKI kollégái a worskhop értékelésekor így foglalták össze a kaTARzis kiállítással kapcsolatos tapasztalatokat:
"A rendezvény otthont adott a kaTARzis című fotókiállításnak is. Verbőci Patrícia fotói rendkívül nőiesek és modelljei a foltos hajhullásként (Alopecia Areata) ismert betegség érintettjei. A szokásos női sztereotípiákon túlmutató kiállítás sokakat elgondolkodtatott őszinteségével."

A workshop egyik résztvevője pedig az alábbi szavakkal méltatta a képeket:
"A rendezvényhez csatlakozó, annak szerves részét képező "Katarzis" kiállítás és a kiállítást bemutató hölgyek valamennyiünk számára megrázó ám mégis szívmelengető érzéssel tették még személyesebbé és kevésbé hivatalossá az eseményt."

A képek azóta lekerültek a díszterem faláról, és jelenleg izgatottan várják, hogy egy hét múlva újra útra kelljenek, és megmutathassák magukat: ezúttal a debreceni közönségnek. 
Ezúton szeretnénk megköszönni a workshop szervezőinek a felkérést és a lehetőséget, valamint a résztvevőknek a kedves, szeretetteljes fogadtatást! Külön köszönjük Császár Rózsának, Vas Enikőnek, Budácsik Ritának és Papp Fruzsinának!

A kaTARzis kiállítás soron következő helyszíne és időpontja: 
Helyszín: Debrecen, Ifjúsági Ház Galériaterem, Simonffy u. 21. 
Időpont: 2013. november 16. - december 7. 
Megnyitó: 2013. november 16. 17:00 óra. 
A megnyitón Budapest és Szeged után ezúttal is velünk lesz a Cafe Quartet

A kaTARzis kiállítás bemutatása ITT, hivatalos facebook oldala ITT található, a kapcsolódó blog bejegyzések pedig ITT olvashatók.

© kaTARzis kiállítás és a fotók készítői - Minden jog fenntartva!

2013. november 2., szombat

Strangers Who Stare

John Rich "Strangers Who Stare" című kisfilmje a foltos hajhullással együttélőket mutatja be. Az angol nyelvű rövidfilmben a foltos hajhullás különböző típusával érintett nők és férfiak mesélnek az érzéseikről. A kisfilm jól szemléleteti, hogy a foltos hajhullásnak nemcsak a megjelenési formája, hanem az érintetettekre gyakorolt lelki hatása is rendkívül eltérő.

A videó forrása: http://vimeo.com/73383853 

Liliana sokáig úgy érezte, hogy amíg nem nő vissza a haja, addig nem élhet teljes életet, de végül úgy döntött, nem vár tovább: foltokban kiuhullott hajából egy extrém frizurát és egy tetoválást is készíttetett magának. Emiatt viszont olykor szembe kell néznie az emberek előítéleteivel: rossz esetben egy drogfüggő lázadónak, jó esetben egy hóbortos művésznek nézik. 

Ellen arról mesél a filmben, hogy a foltok megjelenése és a velük való harc felerősítette depresszióját, és ezzel együtt a bűntudatát is. Józan ésszel belegondolva tudja jól, hogy ez nem egy életveszélyes állapot, és egy parókával "normálisnak" nézhet ki, mégsem tudott megbarátkozni megváltozott tükörképével. Mindez a hangulatára is rányomta a bélyegét, miközben viaskodott benne e rossz érzés a józan ész szavával, és bűntudata lett attól, hogy emiatt depressziós. 

A külső megjelenés elfogadásának nehézségét Laura is említi. Úgy érzi, hogy haja és arcszőrzete elvesztésével addigi identitását is elveszítette, és egy hosszú gyógyulási és tanulási folyamat számára az, hogy a betegségével kapcsolatos negatív érzéseit, valamint a hajhullása előtti külső karakterjegyeinek elvesztésével kapcsolatos fájdalmát elengedje. 

Louisenak is komoly nehézséget okozott elfogadni ezt az állapotot, valamint a külsejében bekövetkezett változást. A foltos hajhullása miatt nem elégedett meg azzal, hogy "jó" legyen a munkájában: úgy érezte, a legjobbnak kell lennie. Szomorú, ha azokra a dolgokra (különösen a családalapításra) gondol, amik a betegsége - vagy legalábbis részben emiatt - kimaradtak az életéből. 

Antony a foltos hajhullással való mindennapos együttélés lelki nehézségét emelte ki. Nem ő választotta ezt az állapotot, nem tehet róla, hogy így néz ki, mégis nap, mint nap szembesülnie kell az emberek reakciójával, akiktől egy kis együttérzést és megértést szeretne kapni.

Mark és Matthew ezzel szemben úgy döntött, hogy elengedik a veszteség okozta fájdalmakat, továbblépnek, és megkeresik a pozitív oldalát ennek a helyzetnek: haj- és szőrtelenségüknek köszönhetően kitűnnek a tömegből, és rájuk biztosan mindenhol emlékeznek az emberek.

Ez a film is rávilágít arra, hogy mennyire fontos, hogy elgyászoljuk a veszteséget, ami egyénenként eltérő hosszúságú lehet. E folyamat során természetes és helyénvaló érzés a kétségbeesés, a harag, a reménytelenség, a szomorúság, az elkeseredettség, a félelem és a szorongás. Amennyiben viszont úgy érezzük, hogy beleragadtunk ebbe a helyzetbe, és nem tudunk alkalmazkodni, illetve továbblépni, akkor érdemes külső segítséget kérni, hogy lelki egyensúlyunk helyreálljon.

"Minél inkább próbálom fönntartani a múltbéli magamat, annál inkább eltűnök a jelenből, és csak vegetálok. Ha elengedem a múltat, és azt mondom, nézzük, mit tehetek most, egyszer csak a múlt kezd visszatérni. Most már elkezdhetek azokból az értékekből élni, amelyek a múltban az enyémek voltak, és látszólag már nem lehetnek azok. A fájdalom mellett a hála érzése is eltölt. Milyen szép volt! Az, ami már nincs többet, és soha többé nem is lesz. Ebben a pillanatban kezdem jól érezni magam. Ha tehát meg akarom menteni a múltamat, akkor itt az ideje, hogy elkezdjek a jelenben a jövő számára élni." Pál Ferenc