2011. február 20., vasárnap

Zarándoklat az elfogadásért


Hosszú évek küzdése, fájdalma és önsajnálata után érdekes, egyfajta felszabadító érzést hozott magával az elfogadás. Egy zarándokút teljesítéséhez hasonlítanám azt a lelki próbatételt, melyen Alopeciának köszönhetően közel 15 év alatt mentem keresztül.

Zarándoklatra az ember általában saját elhatározásából indul, legtöbbször azért, hogy a külvilág helyett saját belső világára figyeljen, közel kerüljön Istenhez, választ találjon kérdéseire és megtalálja lelki békéjét.

Engem Alopecia kényszerített bele ebbe a testi-lelki próbatételbe, melynek végállomásánál a megnyugvás, önismeret, megerősödés, és tisztánlátás temploma várt.

Az Alopecia által ránk kényszerített zarándoklat nem egyforma hosszúságú és nehézségű. Az enyém a hosszabbak közé tartozott. Fejlődésemhez nyilván egy gondolatbeli "El Camino"-ra volt szükségem.

Edit zarándoklata sokkal rövidebb volt. Talán azért, mert az ő személyiségének kevesebb időre volt szüksége a tisztánlátáshoz, melyet alábbi gondolatai is alátámasztanak:

"Észrevetted, hogy mióta elfogadod kérdés nélkül (Alopeciát), mennyi időd és tered van? Mennyivel másként látod a világot? Mennyi mást lehet észrevenni? Számomra Alopécia megoldásának keresése vakság. Elvonja az időmet és a figyelmemet a lényegről. Alopecia jelenléte egy nagyító vagy egy olyan szemüveg amitől az emberek teste helyett a jellemüket, vagy lelküket látom.

Az öregedést is fel kell majd dolgozni, amikor vének, ráncosak, roggyantak leszünk, de a lelkünk rengeteg tapasztalattal és tanulsággal gazdagodik. Akkor már a hiúság nem gátol abban, hogy lássuk amit most esetleg nem látunk, de én ezt úgy élem meg, mintha már most kapnék segítséget arra, hogy meglássam a lényeget, pont Alopecia miatt."

Ha végigmegyünk a számunkra kijelölt úton, jutalmunk a szabadság és a megvilágosodás érzése lesz.

"Ha a kardomat nem találom is meg, Szent Jakab Útján vezető zarándoklatom végén talán meglelem önmagam." Paulo Coelho: A zarándoklat

© Minden jog fenntartva! Az írás engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. A bejegyzés linkje megosztható.

2011. február 13., vasárnap

(Haj)veszteség, gyász, élet(erő)...

A gyász a veszteség által kiváltott reakció. Esetemben a veszteség tárgya a hajam volt, ám Alopecia (azaz a foltos hajhullás) szeszélyes volta megakadályozta a gyász folyamatának hagyományos megélését.

A foltok hirtelen távozásai, majd visszatérései arra kényszerítettek, hogy újra és újra elölről kezdjem a veszteség feldolgozását, miközben folyamatosan ott munkált bennem a remény, hogy hamarosan újra odébbáll.

Visszatekintve a múlt eseményeire ez lehetett az oka annak, hogy évekig tartott állapotom elfogadása.

Ahogy foltjaim sokasodtak, egyre nehezebb volt tükörbe néznem. Nem volt ismerős (és egyáltalán nem volt szerethető), aki visszanézett rám. Nem tudtam elfogadni, hogy a tükörképem valójában én vagyok. Ennek ellenére mégis állandóan a tükör előtt álltam, és a foltjaimat méregettem, valamint a visszanövő hajszálaimat számolgattam.

Önértékelésem negatív rekordokat döntögetett, bezárkóztam, és minden olyan lehetőségre nemet mondtam, ahol állapotom rejtegetésére nem volt módom. Nem sajnáltam órákat tölteni reggelente a tükör előtt, hogy az összes foltomat elfedjem mielőtt kiléptem volna az utcára. Megszállottan "normális" akartam lenni.

Érdekesen alakult a hagyományos és alternatív gyógyító intézményekhez való viszonyom is. Egy-egy aktív, de eredménytelen okkereső periódust a csalódottság miatt mindig egy passzívabb időszak követett, amikor minden orvost, módszert, szert és gyógyszert a hátam közepére kívántam. Elegem lett a kísérleti nyúl szerepéből.

Mint ahogyan a gyászolók általában, én is érzelmek kavalkádját éltem át. A tagadást követte a düh és a harag, majd felütötte fejét a szomorúság, a félelem, az önsajnálat és a depresszió.

Éveken keresztül keseregtem, és nem kaptam választ a mantraként ismételt "miért pont én" kérdésemre. Megszámlálhatatlan alkalommal áztattam sós könnyeimben kispárnámat, elsiratva fiatalságomat, kiegyensúlyozott és nyugodt életemet.

Végül mégiscsak az "élni" akarásom kerekedett felül. Elegem lett abból, hogy a hajhullásom korlátozza az életemet. Furcsamód sokat segített az Alopeciával való együttélés elfogadásában, hogy húszas éveim vége felé egyre többet és többet követelt magának testszőrzetemből, és nem nagyon volt már értelme új terápiás módszerekben sem reménykedni.

Alkut kötöttem vele: korlátozhatja haj- és szőrnövekedésemet, de az életem felett innentől kezdve én rendelkezem! Visszaszereztem az irányítást, és elkezdtem megtanulni, hogyan lehet az állandó küzdés jelenléte nélkül együtt élni a hajhullással.

És ha ez nem lenne elég, ma már képes vagyok a hajhullásomra pozitívan is tekinteni. Neki köszönhetően váltam azzá, aki vagyok: egy erős, küzdeni képes, empatikus, segítőkész nővé, aki elfogadja hiányosságait, és igyekszik kiaknázni a benne rejlő lehetőségeket.

"Amikor nagy csalódás ér bennünket, azt hisszük, itt a világ vége. Holott lehet, hogy épp egy nagy kaland veszi kezdetét." (Pema Chödrön, amerikai buddhista apáca)

© Minden jog fenntartva! Az írás engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. A bejegyzés linkje megosztható.

2011. február 5., szombat

Nem csak együtt ebédelünk

Kereken négy hét múlva nagy napra ébredünk. Ekkor rendezzük meg ugyanis első találkozónkat Budapesten.

Külföldön sokféle "támogató csoport" működik, amely segítségével ugyanazokkal a problémával, érzésekkel, nehézségekkel küzdő emberek találkozhatnak egymással.

Igazán eredetinek számít a "Bald Girls Do Lunch" kezdeményezés, amikor kopasz nők egy finom ebéd elfogyasztása mellett beszélik ki magukból érzéseiket.

Az ötlet az amerikai Thea Cassin fejéből pattant ki, aki 1997 óta szenved foltos hajhullásban. Ő hívta először ebédelni nő sorstársait, mely akciója azóta egy 33 városban megtalálható mozgalommá nőtte ki magát.

Thea így próbál segíteni sorstársainak, hogy az Alopecia miatt megváltozott énképüket el tudják fogadni és fel merjék vállalni önmagukat egy olyan társadalomban, ahol sajnos túl nagy szerep jut a külsőségeknek.





Nekem nagyon tetszik ez az ötlet, hisz ki ne szeretne vidám társaságban és finom ételek elfogyasztása mellett kikapcsolódni.

A foltos hajhullással együtt élők számára Magyarországon ezidáig nem adatott meg ilyen, vagy ehhez hasonló lehetőség, de március első szombatján a 2010 novembere óta folyamatosan verbuválódó kis csapatunk végre valósra cseréli eddigi virtuális létét.

Minden kedves sorstársunkat (nőket, férfiakat, gyerekeket egyaránt) szeretettel látunk mind a virtuális nappalinkban (MAAK), mind pedig az első és minden bizonnyal nem utolsó találkozónkon.

A visszaszámlálás megkezdődött: már csak huszonnyolcat kell aludni!

Kép innen.