2014. április 12., szombat

Nyitott kézzel szeretni

Carl Rogers: Nyitott kézzel szeretni (Forrás itt)
A héten egy barátommal beszélgetve eszembe jutott egy történet, amit a nyáron hallottam.
„Egy könyörületes személy, látva hogyan küszködik egy pillangó, hogy kiszabaduljon a bábból, segíteni akart neki. Nagyon gyengéden kitágította a szálakat kialakítva egy kijáratot. A pillangó kiszabadult, kibújt a bábból, bizonytalanul bukdácsolt, de nem tudott repülni. Valamit ez a könyörületes személy nem tudott, és ez az, hogy csak a megszületés, kibújás küszködésén keresztül tudnak annyira megerősödni a szárnyak, hogy repülni lehessen velük. Megrövidített életét a földön töltötte, sosem ismerte meg a szabadságot, sosem élt igazán.”
Én úgy mondom, „nyitott kézzel szeretni”. Ez egy olyan tapasztalat, ami lassan ért meg bennem, a fájdalom tüzében és a türelem vizében kovácsolódva. Azt tapasztalom, hogy muszáj felszabadítanom azt, akit szeretek, mivel, ha rákulcsolódom, rácsimpaszkodom, vagy megpróbálom irányítani, azt vesztem el, amit megtartani próbálok.
Ha megváltoztatni próbálok valakit, akit szeretek - mivel úgy érzem, én tudom, milyennek kellene lennie - akkor egy nagyon értékes jogától fosztom meg: a jogtól, hogy felelősséget vállaljon saját életéért, választásaiért, létformájáért. Valahányszor ráerőltetem a kívánságomat, vagy akaratomat, vagy hatalmat próbálok gyakorolni fölötte, megfosztom a fejlődés, érés lehetőségétől. Birtoklási vágyammal korlátozom és keresztezem, és teljesen mindegy, mennyire jó szándékkal.
Korlátozni és sérteni tudok a legkedvesebb óvó cselekedetemmel – és védelmem, vagy túlzott figyelmem szavaknál ékesszólóbban mondja a másik személynek: „Te képtelen vagy magadra vigyázni, nekem kell veled törődnöm, rád vigyáznom, mert te az enyém vagy. Én vagyok érted felelős.”
Ahogy tanulom és gyakorlom, egyre inkább azt tudom mondani annak a személynek, aki szeretek:
„Szeretlek, értékellek és tisztellek téged. Bízom abban, hogy birtokában vagy, illetve ki tudsz fejleszteni magadban egy olyan erőt, hogy mindazzá válj, ami lehetséges számodra, ha én nem állok az utadba. Annyira szeretlek, hogy teljesen felszabadítalak, hogy egymás mellett járjunk örömben és bánatban. Együtt fogok veled érezni, ha sírsz, de nem foglak arra kérni, hogy ne sírj. Törődni fogok a szükségleteiddel, támogatni foglak, de nem tartalak vissza, amikor egyedül tudsz menni. Mindigkészen fogok állni, hogy Veled legyek a bánatodban, magányodban, de nem fogom azt elvenni tőled. Igyekezni fogok, hogy figyeljek a szavaidra, azok jelentésére, de nem ígérem, hogy mindig egyet fogok veled érteni. Néha dühös leszek, és akkor ezt olyan nyíltan meg fogom mondani Neked, hogy ne kelljen különbözőségeink miatt elutasítást, vagy elidegenedést éreznem. Nem tudok mindig veled lenni, nem hallom meg mindig, amit mondasz, mert van, amikor magamra kell figyelnem, magammal kell törődnöm - és ilyenkor is olyan őszinte leszek veled, amennyire tudok.”
Tanulom, hogy ki tudjam ezt fejezni azoknak, akiket szeretek, akikkel törődöm, akár szavakkal, akár azzal, ahogyan létezem másokkal és magammal. Én így hívom, „nyitott kézzel szeretni. Nem vagyok képes mindig távol tartani a kezemet a bábtól, de már egyre jobban megy.

2014. március 24., hétfő

Elfogadni és szeretni önmagunkat

Ha felfrissülésre, kikapcsolódásra vágyunk, kérünk egy masszázst, befizetünk egy wellness hétvégére, elmegyünk moziba, színházba, koncertre... azaz törődünk a testünkkel és az elménkkel. A lelkünkkel azonban kevesebbet foglalkozunk, pedig ugyanúgy a részünk, és ugyanúgy igényli a figyelmet és a gondoskodást. 

Nemrég kaptam egy levelet a Nyitott Akadémiától az "Elfogadni és szeretni önmagunkat" című rendezvényükről, melyben igazán lényegretörően fogalmazzák meg, miért is jó önmagunkkal jóban lenni...(ld. lentebb). 

Hogyan tudom elfogadni és szeretni önmagam? Erről írok itt a blogon már több mint négy éve. Saját bőrömön tapasztalatom nap, mint nap, hogy mindennek (mindennek!) ez az alfája és az omegája (és azt is, hogy könnyebb írni, olvasni róla, mint megélni ezt az érzést). Ennek ellenére, vagy éppen ezért meggyőződésem, hogy érdemes belevágni a "lélekmódváltásba", mert egy egészen új minőségű életünk lehet általa. 

"Sokszor a külvilágban próbáljuk (sikertelenül) megoldani mindazt, ami valójában belülrõl bomlaszt, s kívül legfeljebb tünetileg kezelhetõ. Nehéz és fájdalmas ezzel szembenézni, de hiába szeretnénk harmonikus kapcsolatokat kialakítani, vagy próbáljuk megjavítani az elromlott jelenlegieket: amíg önmagunkat kevésnek, elégtelennek, rossznak érezzük, a szeretteink oldalán is boldogtalanok leszünk, bármilyenek is legyenek õk. 

Amíg nem vagyunk jóban önmagunkkal, semmilyen eredményünk, teljesítményünk nem hozza meg azt az érzést, amire vágyunk - csak pillanatnyi enyhületet nyerhetünk általuk, de mély örömet és elégedettséget nem. 

Amíg nem tudjuk becsülni azt az embert, aki ránk néz a tükörbõl, addig másokat sem vagyunk képesek teljesen elfogadni, bármennyire is törekedjünk erre - és a felõlük érkezõ szeretet is csak töredékesen jut el hozzánk, így mindig éhesen hagy. 

Tiszta szívbõl elfogadni és szeretni önmagunkat azonban nem könnyû, ha fájdalmas kudarcok terhét cipeljük magunkkal, ha bizonyos lekicsinylõ mondatok belénk égtek, ha a szüleink sem fogadtak el minket feltétel nélkül. 

Ebben az esetben önismereti munkára van szükségünk, hogy felnõtt fejjel csodálkozzunk rá: minden negatív tulajdonságunkkal, kicsinyes gondolatunkkal, elhibázott tettünkkel együtt is értékes emberi lények vagyunk. 

Az április 27-i egész napos Nyitott Akadémia elõadói gazdag eszköztárból válogatva nyújtanak gyakorlati segítséget ahhoz, hogy más nézõpontból tudjunk önmagunkra tekinteni, és észrevegyük azt is, amit a múltban megélt kudarcok, fájdalmas mondatok, saját negatív sémáink eddig eltakartak elõlünk."

Bővebb információ és jegyvásárlás itt: http://www.nyitottakademia.hu/event/410

Fotó: Molnár Gábor

A kép engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet.

2014. március 15., szombat

Kaposvári kaTARzis kiállítás

Minden jog fenntartva! © kaTARzis kiállítás és a fotók készítői 

A kaTARzis (vándor)kiállítás a 2014. évi turnéját Kaposváron, az Együd Árpád Kulturális Központban kezdte. 2014. január 17-én délelőtt három dél-dunántúli barátunknak köszönhetően a képek felkerültek a parvánokra.


Mire a budapesti küldöttség, valamint a helyi közönség megérkezett, addigra minden a helyére került. Köszönjük Gregorovics Tamás, Komlós Attila és Márkus István!
 Nem is maradt más dolgunk, mint megnyitni a tárlatot...
 ... és interjút adni a helyi média munkatársainak.

A Somogy TV-ben már az aznap esti (2014. január 17. 18:00) híradóban láthattak rólunk egy pár perces összeállítást.
Pár nappal később (2014. január 22-én) pedig egy hosszabb interjú került adásba a kaTARzis kiállításról a Kapos TV Géniusz kulturális magazinjában. 

A megnyitó beszédeket követően a közönség közelről is barátkozhatott a képekkel... 
...mi pedig, mielőtt elbúcsúztunk a képektől, összegyűltünk a kihagyhatatlan csoportképhez.  
Ezt követően belevetettük magunkat a kaposvári éjszakába...  
...hogy koccintsunk egyet 2014. első kaTARzis kiállítására.
Fáradhatatlan "söfőrjeinknek" köszönhetően még aznap hazaindultunk, de a kaTARzis kiállítás képeit még egy hónapon keresztül, 2014. február 17-ig élvezhette a helyi közönség. 

Ez idő alatt tudósított rólunk a Rádió Most Kaposvár, valamint a Jazzy Rádió, az egyik képünk a Nap Képe lett, és olvashattak rólunk a Somogy Televízió honlapján, valamint a Hetedhéthatár magazinban. Ajánlott minket a Somogyi Programok, a Kaposvár Most, a kapos.hu, a Szállásvadász, a Port.hu, a Fidelio.hu, az Est.hu, a Kaposest.hu, a Kiállításajanló, a wherevent.com, és a Kisalfold.hu

A kaTARzis kiállítás képei most Borsod-Abaúj-Zemplén megye felé veszik az irányt, ahol a miskolci Ifjúsági Ház ad otthont a tárlatnak 2014. március 29. és április 25. között.

Aktualitások és köszönetnyilvánítás ITTA fotókat (az utolsó kivételével) Komlós Attila készítette.

Minden jog fenntartva! © kaTARzis kiállítás és a fotók készítői

2014. február 23., vasárnap

Tündérmese

"Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét határon és az Óperenciás tengeren is túl, egészen pontosan az Amazonas esőerdejében, élt egy félénk teknőslány, akit Flórának hívtak. 

A félénk teknőslány legnagyobb örömét az olvasásban és az álmodozásban lelte. Kedvenc története a hatalmas óceánról szólt, ahol a meleg Golf-áramlat hullámait meglovagolva élnek távoli teknős-rokonai. Órákon át ábrándozott a világ felfedezéséről és a tenger nyújtotta szabadságról, mint ahogy azzal is napokat tudott eltölteni, hogy nézte a szabadon repkedő madarakat, szitakötőket és pillangókat. Irigyelte szépségüket, kecsességüket és szabadságukat. Ezzel szemben utálkozva fordította el fejét, ha a folyóban véletlenül megpillantotta saját tükörképét. 

Az egyik nap, miközben az Amazonas folyó partján álmodozott, az arcára repült egy pillangó, akit sehogy sem tudott elzavarni onnan. Először csak kedvesen, majd egyre dühösebben hadonászott lábaival, de a pillangó csak nem repült el róla. 
Kép innen.

Ekkor jutott eszébe, amit nemrég tanultak az iskolában a Júlia nevű pillangókról, akiknek az életben maradásukhoz elengedhetetlen a teknősök könnycseppjében található só, ezért könnyivó pillangóknak is hívják őket. A pillangó azért nem repült tovább Flóra mérges hadonászására, mert annyira legyengült már a só hiányától, hogy egészen egyszerűen nem volt hozzá ereje. 

Flóra teljesen kétségbeesett. Nem szerette volna, ha a pillangó a szeme láttára pusztul el, sajnos azonban már évek óta nem tudott sírni, és meg volt  róla győződve, hogy nincsenek is könnyei. Bánatában, hogy miatta most meghal egy szépséges pillangó, szomorúan lehorgasztotta fejét.

Amikor megpillantotta magát a folyó víztükrében, azt hitte, hogy csak a szeme káprázik, ám minél tovább nézte tükörképét, annál biztosabb volt benne, hogy ez nem hallucináció, hanem a valóság. Flóra egy szép, bordó virággá változott, melynek puha, bársonyos szirmai óvón ölelték át az elgyengült, erőtlen narancssárga pillangót. Flórát nagyon meghatotta a kemény páncélja és a vastag, ráncos bőre mögé rejtőzött szépség, lágyság és gyengédség. 

Ekkor jött rá, hogy mennyire vágyik ő maga is egy kis szeretetre, dédelgetésre, gondoskodásra. És lám, nem is kell messzire mennie, hogy ezt megkapja, hiszen ő maga ez a lágyan óvó, pihe-puhaság. Ezen a felismerésen annyira meghatódott, hogy még a könnye is kicsordult, megmentve ezzel a pillangó életét."
(Flóra, az Amazonas félénk teknőse (részlet). © Drága Liliom. Minden jog fenntartva ;))

2014. február 15., szombat

Könyvajánló #7 - Mit üzen a tested?


Úgy két évvel ezelőtt voltam egy előadáson, amit Buda László tartott az önszabtázsról, vagyis arról, hogyan akadályozzuk mi magunk azt, hogy jövőnk pozitívan, az álmainknak megfelelően és kitűzött céljainkkal összhangban alakuljon. 

Ezt követően a Nyitott Akadémia jóvoltából egyre többet hallottam Buda Lászlóról, valamint a nevéhez köthető szomatodráma módszerről, melynek kipróbálásával már régóta kacérkodtam. 

Ősszel jelent meg a Mit üzen a tested? című könyve, melynek könyvbemutatóján is ott voltam. A bemutató keretében Pál Ferenc beszélgetett a szerzővel a könyvről, a módszerről, a szerző hitvallásáról.

Hiteles és meggyőző volt. A beszélgetés és a könyv is. Azóta a Buda László által vezetett képzésbe is belevágtam, és már egy alkalom után olyan élményekkel gazdagodtam, ami teljesen megváltoztatta addigi gondolkodásmódomat a haj- és szőrzetvesztésemet okozó immunrendszeremmel kapcsolatban. Egyelőre még érik, érlelődik bennem a pár héttel ezelőtti felismerés, melyről talán később egy külön bejegyzésben is beszámolok majd.  

A könyvet és a módszert viszont addig is szívből ajánlom, mert az önismereten túl segíti az önelfogadást, és elindít az egészséges önszeretet útján, mely többek között a harmonikus emberi kapcsolatok egyik nagyon fontos feltétele. 

Buda László úgy véli, hogy az "önismeret önszeretet nélkül eléggé megterhelő tud lenni", ezért "[...] az első lépés, hogy a saját magunkhoz fűződő viszonyunkat feltérképezzük, és módszeresen megtisztogassuk lelkivilágunkat az önutálat, a kisebbrendűségi érzés, az érdemtelenségtudat, a tökéletességre törekvés bénító mintáitól, és mindattól a meggyőződéstől, mely negatív színben tüntet fel minket belső tükrünkben. A gyógyulás önmagunk elfogadásával és szeretetével kezdődik. [...]"