2014. november 8., szombat

Érzés szerint

Gyakran szembesülök azzal a vélekedéssel, hogy a hajhullás elfogadása egyenlő a mindig mindenhol mindenki előtti kopasz megjelenéssel. A sorstársak részéről is találkoztam már olyan véleménnyel, hogy a valódi megbékélés a betegséggel a kopaszság teljes "felvállalásával" (és esetleg egy kis engedménnyel a kendőben történő megjelenéssel) egyenlő, míg a paróka hordása az állapot rejtegetését és ezáltal a nem teljes elfogadást jelenti. 

Az út, melyet az önismeret-önelfogadás-önszeretet érdekében bejártam (és járok mind a mai napig), azt a felismerést hozta számomra, hogy nem lehet külsőségekben mérni az önelfogadást, ami voltaképp egy belülről jövő és önmagunkra irányuló érzés. Mivel élénken él az emlékeimben haj nélküli önmagam egykori elutasítása és utálata, ezért belső érzések szintjén pontosan tudom, hogy honnan hová jutottam el. Önmagam elfogadásának önmagam számára tökéletes fokmérője, hogy ma már mosolyogva és szeretettel nézek a tükörbe, bármelyik éppen aktuális arcom néz is vissza onnan rám, mint ahogy az is, hogy ma már teljesen természetesesen tudok az állapotomról bárkivel beszélni, ha az élet úgy hozza.
Közvetlen link a képhez itt található

Mi tagadás, egy időben én is azt gondoltam, hogy az lesz hajhullásom elfogadásának non plus ultrája, ha majd gátlások nélkül leszek képes vadidegen emberek előtt kopaszon mutatkozni. Igen ám, de a kizárólag hajhullásom elfogadására fókuszáló elméletem nem vette figyelembe személyiségem egyéb aspektusait. Például azt, hogy nem szeretem, ha túlzottan a figyelem középpontjába kerülök, vagy hogy zavar, ha a beszélgetőtársam/tárgyalópartnerem figyelmét az általam mondottakról bármi - de főleg, ha a külső megjelenésem - eltereli.

Feltételezésem szerint, ha kopaszon járnék, nagyobb valószínűséggel lennék kitéve hosszabban rajtam felejtett (esetleg sajnálkozó) tekinteteknek, elkalandozott gondolatoknak, valamint az állapotomra terelődött beszélgetésnek, ezért az öltözködési stílusom mellett parókáim és kendőim segítségével is gondoskodom arról, hogy pontosan annyi figyelmet kapjon a külsőm, amennyire az adott helyzetben vágyom, valamint pontosan annyit és akkor tudjanak meg rólam az emberek, amennyit és amikor én el szeretnék árulni magamról.

Sue Hampton brit írónő (Alopecia UK nagykövet) szerint "Mindenkinek saját személyes döntése az, hogy parókát hord, vagy kopaszon jár, mely a személyiségtől és más egyéb körülménytől is függ. Csak az számít a hajhullással való együttélésben, hogy önmagadnak megfelelő módon élj, önbecsüléssel és méltósággal, bátorsággal és egészséges jövőképpel."

© Minden jog fenntartva! Az írás engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. A bejegyzés linkje megosztható.

2014. október 23., csütörtök

Titkonszép

Legutóbbi bejegyzésemben utaltam rá, hogy nemrég Titkonszép portréfotóim készültek, melyből párat nektek is megmutatok majd. Az első darabokra nem is kell tovább várnotok. :)

Ezúttal azzal a céllal kerestem fel Verbőci Patríciát, hogy örökítsük meg az összes aktuális - azaz haj nélküli, kendős, valamint vörös és szőke - "karakteremet". 
Fotók: Verbőci Patrícia.  Smink: saját alkotás - Ugrai Judit tanácsai nyomán :)
© Minden jog fenntartva! A fényképek engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. A bejegyzés linkje megosztható.   


Patrícia - hasonlóan az öt évvel ezelőtti, számomra egyértelműen sorsfordító találkozásunkhoz - ezúttal is hihetetlen érzékenységgel kapta lencsevégre a legapróbb rezdüléseimet, jellegzetes tekinteteimet, kézmozdulataimat és arcvonásaimat.

A sokféle arc, ami visszanéz rám ezekről a képekről eszembe juttatta Müller Péter és Márai Sándor (ld. ITT), valamint William Paul Young gondolatait.

"Az, hogy ki vagy, mindig magasabb rendű annál, aminek látszol - annál, ami csak úgy tűnik, hogy van. Mihelyt elkezded valóban megismerni azt a személyt, aki - a te előítéleteid alapján - egy nagyon szép, vagy nagyon csúnya arc mögött megbújik, akkor a felszín elkezd elhalványulni, míg végül egyáltalán nem lesz jelentősége." (William Paul Young)

2014. október 21., kedd

Post-it

A megcsappant bejegyzések miatti enyhe bűntudatomat enyhítendő írok gyorsan egy posztot arról, hogy hozzávetőlegesen mivel is töltöttem/töltöm mostanában azt az időt, amit korábban a blogírásra fordíthattam: 
  • vizsgáztam, beadandókat és szakdolgozatot írtam, szigorlatra és záróvizsgára készültem, majd diplomát vettem át a Semmelweis Egyetemen (Hip Hip Hurrá); 
  • kaTARzis kiállítást szerveztem, népszerűsítettem, nyitottam meg (Verbőci Patríciával, a lelkes modellekkel és állandó kísérőinkkel, valamint a Café Quartettel közösen), és még egyéves  szülinapot is ünnepeltünk;
  • az első félév fáradalmait nyáron különböző programok segítségével pihentem ki (a teljesség igénye nélkül: Esztergom, Siófok, Szilvásvárad, Somnakaj, és Lány kilenc parókával
  • olvastam (és végre már nemcsak szakkönyveket, hanem pl. az Álmodj szépeket! címűt)
  • Titkonszép portréim készültek Verbőci Patríciának köszönhetően (ígérem, később egy-kettőt majd veletek is megosztok ;))
  • önismereti és módszertani továbbképző csoportokba jártam/járok (és ahogy ez ilyenkor már csak lenni szokott: olvasnivalók, beadandók, házifeladatok, családfakutatás) 
  • a hét 5 napján mindemellett még dolgozni is járok (majdnem elfelejtettem)
  • cikket írok (ill. kellene írnom... pl. most is, de helyette inkább "bejegyzek")
  • és végül, de nem utolsó sorban névjegykártyát terveztem/tünk (ezúttal is "thanks bro"), ami egy újabb téglácska majdani házam megépítéséhez...  
Egy szó mint száz, nem tűntem el, és reményeim szerint hamarosan nemcsak új bejegyzésekkel, hanem új téglácskákkal is szolgálhatok majd. Amennyiben rendszeresebb "kapcsolattartásra" vágytok, a Csupaszépség facebook oldalon megtaláltok. ;)  

2014. szeptember 27., szombat

A ruha alatt (1)

A "The What's Underneath Project" ("Mi van a ruha alatt" projekt) a "StyleLike U" kezdeményezése, ami egy anya-lánya vállalkozás. Elisa (az anya) stílustanácsadóként dolgozva megelégelte a divatvilág elérhetetlen fotóit és homogenitását, ezért lányával, Lilyvel létrehozták a "StyleLike U"-t, egy helyet, ahol az emberek felfedezhetik saját személyes stílusukat.

A "Mi van a ruha alatt projekt" keretében egy videó-sorozatot indítottak. A kisfilmekben szereplő nők - miközben szép lassan megválnak a testüket fedő ruhadaraboktól - beavatják a nézőket személyes történetükbe és a testképük elfogadásáért tett küzdelmeikbe, felfedve ezzel valódi énjüket.



A fenti videón Rachel Fleit látható, akinek 18 hónapos kora óta nincs haja. Amikor személyes stílusáról kérdezik, elmondja, hogy sokan a kopaszságával azonosítják, és gyakran kap ezzel kapcsolatos megjegyzéseket New York utcáin. Vannak, akik azt hiszik róla, hogy daganatos beteg, és ezért imádkoznak érte, mások pedig azt gondolják, hogy ő maga borotválta le a haját, miközben Rachel biztos benne, hogy sosem tenne ilyet: ha lenne haja, akkor az biztos hosszú lenne.

14 éven át hordott parókát, de úgy érezte, ezzel egy titkot rejteget, és hogy parókás énje valójában nem is ő. 18 évesen döntött úgy, hogy nem hord többé póthajat. Bár szülei - különösen édesanyja - a féltés miatt kevésbé örültek az elhatározásának, Rachel felszabadultnak érezte magát a döntését követően. Elmondja, hogy akkor érzi magát igazán sérülékenynek, amikor teljesen őszinte, attól való félelme miatt, hogy megbántja a másik érzéseit, vagy, hogy esetleg visszautasítják.

Igazán megható, amikor elmeséli egyik álmát, melyben négyéves önmagával sétált az utcán. Felemelte gyermek önmagát, és a következőt mondta neki: "Gyönyörű vagy. Tökéletes vagy, úgy ahogy vagy. Minden úgy jó, ahogy van, és a jövőben is az lesz." 

Tudja, hogy nem lenne ugyanaz a személy, aki most, ha hosszú haja lenne/lehetett volna, és ezért úgy gondolja minden úgy jó, ahogy van.