2015. augusztus 30., vasárnap

Kertész leszek

Nyár elején a TEDxBudapest Klub "Gyógyító figyelem" című programján voltam, ahol Dr. Victoria Sweet és Dr. Krivácsy Péter előadásában számomra az volt az igazán különleges, hogy bár nem az általuk vallott elképzelések jelenleg az uralkodóak az orvoslásban, a kevés (de azért növekvő számú) jó példát biztatónak és reménytelinek ítélték, és hisznek a pozitív változásban.

Dr. Viktoria Sweet előadásában nagyon megfogott, amikor az emberi testet egy növényhez hasonlította, amely nem egy élettelen gép, amit meg kell javítani, hanem egy élőlény, amely nagymértékben képes hozzájárulni saját maga gyógyulásához, amennyiben a gyógyulása útjában álló akadályok megszűnnek.
Ebben a kontextusban akár az orvos, akár a segítő (pl. pszichológus, mentálhigiénés szakember) nem más, mint egy kertész, aki segít biztosítani a gyógyulás feltételeit, és elősegíti a mindenkiben meglévő személyes, belső erőforrások hatékony mozgósítását egy-egy nehezebb (élet)helyzetben.

Dr. Buda László pszichoterapeuta is a kertész hasonlatot használta egyik előadásában. Ő a klienst egy virághoz hasonlította, amelyet nem lehet "direkt" virágzásra bírni. Biztosan mindenki tapasztalta már, hogy a bimbózó virágot ugyan szétfeszegethetjük, ám az így elért hatás messze nem ugyanaz lesz, mintha türelemesen megvártuk volna, amíg a növény magától virágba borul (sőt). Egy növénynek (éppúgy, mint az embernek) a saját igényeinek legjobban megfelelő napfényre, vízre, tápanyagra (azaz melegségre, figyelemre, szeretetre), és türelmes várakozásra van szüksége. Mindez nagyon hasonlít Carl Rogers "nyitott kézzel szeretni" megközelítéséhez (ld. ITT), amelynek bemutatásához Rogers a pillangó szabad életre születésének hasonlatát választotta. 

A TEDxBudapest előadóinak pozitív változásba vetett hite rám is átragadt, és valószínűleg e kertész hasonlat hatására szántam rá magam a több éve nevelt yuccám beteg részeinek eltávolítására. Az előadás hiányában valószínűleg a teljes virág a kukában végezte volna, így viszont meghagytam azon részeit, amelyek képesek voltak a megújulásra. Már két hét is elegendő volt az első hajtások megjelenéséhez, és kevesebb, mint három hónap alatt az eredmény igazán látványos lett.
A virág a katatim imaginatív pszichoterápia fogalmi rendszerében az önértékelésre, és az egyén önmagához való kapcsolatára is utalhat. Talán ezért is érzem azt, hogy ezek a fogalmak bennem több szinten is összeérnek és kapcsolódnak egymáshoz.  

Biztosan az sem véletlen, hogy épp most olvasok egy könyvet Virginia Satir amerikai családterapeuta modelljéről*. Satir meggyőződése az volt, hogy mindig van lehetőség a változásra, mert a belső változás akkor is lehetséges, amikor a külső korlátozott. Satir szerint mindannyiunknak megvannak azok a belső erőforrásai, amelyekre a sikeres megküzdéshez és növekedéshez szükségünk van. 

Igyekszem magamra is egy virágként tekinteni, amelynek rendszeres és igényeinek megfelelő figyelemre, melegségre, szeretetre van szüksége ahhoz, hogy fejlődhessen, növekedjen, virágot és új hajtásokat hozzon. Mindezt pedig nap, mint nap tanulom és gyakorlom, hogy mások mellett önmagamnak is gondos kertésze tudjak lenni.

* Virginia Satir, John Banmen, Jane Gerber, Gömöri Mária: A Satir-modell - Családterápia és ami mögötte van, Ursus Libris, 2006

2015. augusztus 14., péntek

Mögöttes tartalom

Biztosan mindenki életében vannak olyan szavak/kifejezések, amelyekhez akár jó, akár rossz élmények fűzik. Nálam a foltos hajhulláshoz köthetően a paróka volt az első ilyen. Több, mint 15 évvel ezelőtt, amikor a foltok egyre nagyobb és nagyobb területet követeltek maguknak a fejemen, felmerült a parókavásárlás szükségessége, én azonban sírva fakadtam ennek a gondolatától. Akkoriban vidéki otthonunkba nem igazán jutottak el olyan hírek, hogy vannak, akik saját jószántukból (pl. Karafiáth Orsolya, Udvaros Dorottya), vagy más egyéb (például vallási) okokból hordanak parókát, így viszont a képzeletemben a paróka egy betegség miatti kényszer volt. Nem csoda, hogy hallani sem akartam róla, és még a gondolattól is kirázott a hideg. Aztán az élet mégiscsak úgy hozta, hogy 11 évvel ezelőtt beadtam a derekam (a kezdetekről ITT írtam), és ekkor még nem is sejtettem, hogy milyen jó barátság szövődik majd köztem és a parókáim között. (ITT és a paróka cimkével elátott bejegyzéken keresztül engedtem betekintést ebbe a folyamatba.) 

A következő, enyhén rossz érzést keltő szó számomra a kopasz, illetve a kopaszság volt (talán mert a női kopaszsághoz többnyire a veszteség, betegség, gyengeség fogalmak társulnak - ld. bővebben ITT), de ezúttal már a parókával kapcsolatos érzéseim pozitív átalakulásának tapasztalatával a zsebemben megpróbáltam a kezdetektől pozitívan viszonyulni e szavakhoz is. "Jóindulatom jeléül" nem kerültem szándékosan sem a bejegyzésekben, sem pedig az interjúk során (Ld. pl. Kopasz vagyok. Na és? című bejegyzésemet), ennek ellenére nem sikerült még teljesen megbarátkoznom vele. Talán nem véletlen, hogy jobban szeretem azokat a kifejezéseket, amelyben szerepel a haj szó ("nincs hajam", "kihullott a hajam", hajnélkül élek). Még ha éppen aktuálisan nincs is, nem szeretném, ha a feledés homályába veszne. :)

Nem túl régi, és nem túl kellemes - ezért aztán önreflexióra okot adó - élményem a megkopaszodik szóhoz fűződik. Az ITT említett cikk (szegény kezd már egy állatorvosi lóra hasonlítani...) ajánlásakor a közösségi oldal szerkesztői az alábbi felvezetést használták: "Fiatalon megkopaszodni, majd ezt követően teljes életet élni nem könnyű, de [...-nak] sikerült." Napokig puffogtam magamban, hogy lehet ilyen tapintatlanul fogalmazni. Megmutattam egy ismerősömnek is, aki csodálkozva nézett rám, számára ugyanis nem hordozott negatív tartalmat ez a kifejezés. Elgondolkodtam, és rájöttem, hogy azért zavart a szóhasználat, mert így leírva annyira egyszerű az egész: Íme egy lány, aki megkopaszodott, de lám, elfogadta, és ez most milyen jó neki (kicsit persze sarkítva). Ugyanakkor kevesen (pl. a sorstársaim) tudhatják csak, hogy valójában mennyire nehéz volt az a több mint tíz év, ami alatt a hajam hol kihullott, hol visszanőtt, vagy csak elkezdett visszanőni, majd újra kihullott, miközben mindent elkövettünk, hogy megtaláljuk az okot és az eredményt hozó kezelési módot. Tíz éven keresztül tehetetlenül ültem a remény és csalódás véget érni soha nem akaró hullámvasútján, mire végre képes voltam nemet mondani a következő köröket ajánlgató ismerősöknek, orvosoknak, természetgyógyászoknak, csodadoktoroknak... 

E szó mögött jelen esetben tíz év fájdalmának emléke volt és van. Örülök viszont, hogy ezek az emlékek és érzések ismét előkerültek a "ládám mélyéről", mert így talán még jobban át tudom érezni mások helyzetét (fájdalmát, veszteségét, gyászát, újjászületését), tartsanak bárhol is a megküzdés útján.

Fotó: Verbőci Patrícia © Minden jog fenntartva!  A fénykép és az írás engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. A bejegyzés linkje megosztható.

2015. augusztus 10., hétfő

T-H-I-N-K

Tavaly jártam egy képzésre, ahol a szavak erejéről, valamint ezek ránk gyakorolt (negatív, illetve pozitív) hatásáról is tanultunk. Amikor valaki egy negatív, érzelmileg megterhelő élethelyzetben van, vagy csak "egyszerűen" fáradt, feszült, túlterhelt, akkor a környezetét, és az innen érkező ingereket, hatásokat is másképpen észleli, mint "normál tudatállapot" esetén. Különösen ilyenkor, de valójában "normál" helyeztekben is, minden szónak, mondatnak jelentősége, súlya van. 

Pár hónappal ezelőtt, egy velem készült interjú kapcsán mindezt a saját bőrömön is megtapasztalhattam. A nyomtatásban megjelent cikk kapcsán több felsimerésem is volt, ami a jövőre nézve hasznos tanulságként is szolgált.

Azzal kezdeném, hogy a szóban forgó magazin egy "érdekes" mondatba sűrítette a cikk mondanivalóját a magazin tartalomjegyzékénél. E szerint "A kopaszság akkor veszélyes, ha a lelket is védtelenül hagyja." Szerintem viszont a kopaszság nem veszélyes. Miért lenne az? És kire? Arra, aki kopasz, vagy másokra? És akkor most merjenek az emberek szóba állni egy (veszélyes) kopasz emberrel, vagy sem? Hm... Veszélyes terep ez, csak éppen nem a kopaszság miatt, hanem azért, mert a megválasztott szavaknak nem várt (negatív) hatásai is lehetnek, és bizony ebben nagyon nagy (többek között) a média felelőssége.

Az sem igazán volt szép dolog a lapszám szerkesztőjétől, hogy előzetes tájékoztatásom nélkül lehagyott egy - az interjú elvállalása szempontjából számomra egyébként nagyon fontos - bekezdést a cikkből. Ennek eredményeképpen a magazin a cikk kíséretében megjelentett két kép kapcsán a hiányzó hivatkozás miatt a szerzői jogokat is megsértette. A cikk lektorálásakor rákérdeztem ugyan az újságírónál, hogy láthatom-e majd a nyomtatás előtti szerkesztett változatot, de mivel a válasz az volt, hogy ez ennél a magazinnál nem szokás, nem erőltettem a dolgot. Azt hiszem, máskor nem hagyom ennyiben.

Már csak azért sem, mert ha látom a nyomtatás előtti változatot, akkor arra is még időben fény derülhetett volna, hogy a lehagyott bekezdésen túl megváltoztattak egy általam már jóváhagyott mondatot is. Az általam utoljára látott változatban a következő mondat szerepelt "Létezik egy betegség, amely szinte bárkinél és bármelyik életkorban felütheti a fejét.", nyomatásban viszont már az jelent meg, hogy "Létezik egy betegség, amely szinte bárkit és bármely életkorban megtámadhat." 

Már Popper Péter is felhívta arra a figyelmet, hogy a média által hangsúlyozott negatívumok (ld. jelen esetben a semleges "felütheti a fejét" szófordulat lecserélése a "megtámadhat" szóra) és a válságpropaganda (ld. jelen esetben veszély emlegetése a kopaszság elfogadása kapcsán) egy felelőtlen játék az emberek tudatával és érzelmi beilleszkedésével, mert azt használja ki, hogy az emberi lelket a rossz mindig jobban vonzza, mint a jó. Az emberek a rosszra, negatívra érzékenyek, erre alapozni pedig egy jó üzleti vállalkozásnak tűnik. A probléma csak az, hogy ez a hozzáállás hosszú távon rengeteg szorongáshoz és kétségbeeséshez vezet.*

A bevezetésben említett képzés óta különösen odafigyelek arra, hogy amikor csak tehetem, kerüljem például a betegség, megtámad, szenved szavakat. Nem mondom, hogy egyes szavakat (pl. a betegséget) mindig lehet helyettesíteni, mint ahogy azt sem, hogy könnyű a régi beidegződéseket megváltoztatni, de folyamatosan próbálok rátalálni a számomra megfelelő, pozitívabb üzenetet hordozó szavakra és kifejezésekre. A szó hétköznapi értelmében ugyanis nem vagyok beteg, csupán orvosi értelemben van egy autoimmun betegségem állapotom. Nem támadott meg senki és semmi, csupán az immunrendszerem nem tanult még meg elég jól kommunikálni a hajhagymáimmal és szőrtüszőimmel. Voltak ugyan nehéz éveim (nem is kevés), amikor végig kellett mennem az új külsőm elfogadáshoz vezető - néha igencsak meredek - úton, ez azonban visszatekintve nem szenvedés, hanem megküzdés volt (annak is a pozitív formája).


Szerintem érdemes megfogadni a képen szereplő tanácsot, és mielőtt mondunk (de akkor is, ha írunk, vagy akár önmagunkkal kapcsolatban gondolunk) valamit, gondoljuk végig a közölni kívánt dologgal kapcsolatban, hogy
igaz-e (T),
segít-e (H),
inspirál-e (I),
szükséges-e (N),
és kedves-e (K)?


* Az eredetileg 2015. augusztus 10-én kelt bejegyzéshez 2015. augusztus 27-én írt kiegészítés, Popper Péter: Lélekrágcsálók - Válogatás Popper Péter legjobb előadásaiból c. könyv alapján, Kulcslyuk Kiadó, 2010 (p. 219-221.)  

2015. augusztus 8., szombat

Alopecia Nap 2015

Azt ígértem (ITT), hogy beszámolok a 2015. augusztus 1-jei Nemzetközi Alopecia Nap alkalmából rendezett "Mákszem" piknikről, melyen a MAAK, azaz a Magyar Alopecia Areata Közösség tagjai vettek részt. 

Azért jöttünk össze - a világ sok más országában működő önsegítő csoporthoz hasonlóan - pont ezen a napon, mert minden év augusztus első szombatja a Nemzetközi Alopecia (azaz hajhullás) Nap. A találkozón készült csoportképekkel, valamint további egyedi fotókkal az idei évtől Magyarország is bekerül majd az évente készülő nemzetközi válogatásba. 
Az idő remek volt, a hangulat fergeteges, a fényképek pedig nagyszerűek lettek. A nemzetközi válogatásra még várni kell egy keveset (kb. szeptember középéig), a mi csoportképünket viszont már most is láthatjátok, és természetesen beszámolok majd a magyar fotók nemzetközi karrierjéről is. :)

© Minden jog fenntartva!  A fénykép(ek) engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. A bejegyzés linkje megosztható.

2015. július 31., péntek

Alopecia festményen

A napokban egy baráti érdeklődés kapcsán jutott eszembe, hogy nem is írtam még bejegyzést egy érdekességről, amelyre pár hónappal ezelőtt bukkantam. A baráti kérdésre - miszerint mikor élhetett vajon az első foltos hajhullással érintett ember - a választ ugyan nem tudom, viszont azonnal beugrott Jan Vermeer van Delft XVII. századi portré festménye, a Lány gyöngy fülbevalóval, ami Turbános nő címmel is ismert (forrás innen).
Diana Bianchi, amerikai kutató-orvos nagyon szereti Vermeer festményeit, és orvosként egyikre-másikra kicsit más szemmel is tekint. A Lány gyöngy fülbevalóval modelljével kapcsolatos megfigyelése például az, hogy a lánynak elképzelhető, hogy nem volt haja, és a portré alapján talán szemöldöke és szempillája sem (az angol nyelvű cikk itt olvasható). 

Nem tudom, hogy ez tényleg így volt-e, de talán nem véletlen, hogy többen is nagyon kedveljük ezt a képet a csoportból. Sőt, még Verbőci Patríciát is megihlette, a lenti fotón ugyanis az egyik "Mákos" (azaz MAAK-os) mennyasszonyt kapta lencsevégre! ;) 
© Minden jog fenntartva!
Kép: Verbőci Patrícia - Smink: Ugrai Judit - Titkonszép  
A fénykép engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. A bejegyzés linkje megosztható.

Még több érdekes történetet találtok az "Alopecia ...." sorozat alábbi bejegyzéseinél: Alopecia a filmvásznon (itt és itt), a kifutón (itt és itt), a színpadon (ittitt és itt); mint "festővászon" (itt és itt); az Olimpián (itt és itt); a magasban (itt)...