2014. december 14., vasárnap

Hála

"Elménk külön kis világ, s önmagában 
Pokolból mennyet, mennyből poklot varázsolhat"

John Milton az Elveszett Paradicsom című művéből idéz Sonja Lyubomirsky Hogyan legyünk boldogok? című könyvében, amikor arról ír, hogy a boldogság szempontjából életünk objektív körülményeinél sokkal fontosabb, hogy hogyan gondolkodunk önmagunkról, a világról, másokról (p. 123). 

Sonja Lyubomirsky könyvében kutatásokkal alátámasztott módszereket mutat ahhoz, hogy a poklot mennyországgá változtassuk, mely közül az egyik a hála kinyilvánítása (pp. 124-140.). 

A hála kifejezésének nemcsak az élettel való elégedettség fokozása, hanem a számunkra fontos személyek, dolgok elengedése szempontjából is fontos szerepe van. A hála számos negatív érzés (pl. mohóság, irigység, keserűség, harag, aggodalmaskodás, csalódottság) ellenpólusa, semlegesítője, és olyan pozitív érzések felerősítője, mint az érdeklődés, izgalom, öröm és büszkeség. Segítségével észrevehetjük, hogy mennyire értékes és segítőkész emberek, valamint milyen jó dolgok vesznek körül bennünket (és hogy mennyivel rosszabb is lehetne). A hála kifejezése a társas kapcsolatainkra is pozitív hatással, például azért, mert szorosabbá, mélyebbé válhat azokkal a kapcsolatunk, akik irányába hálát érzünk (és ennek esetleg még hangot is adunk).  

"A hála kifejezése megerősíti önértékünk tudatát és az önbecsülésünket is. Amikor rádöbbenünk, hogy mennyit tettek értünk mások, vagy mennyi mindent értünk el mi magunk, akkor magabiztosabbnak és hatékonyabbnak érezzük magunkat." (p. 129.) Nehéz helyzetekben az önsajnálatba merülés helyett a hála kifejezése - bár nagy kihívást jelenthet, de - segíthet pozitív módon átértelmezni a negatív életeseményeinket, így segítve az alkalmazkodást és a továbblépést. 

A hála kifejezésének több módja is van, melyek közül érdemes a hozzánk leginkább illőket felváltva/kombinálva, és nem túlzásba víve használni, továbbfejleszteni.  

Az egyik ilyen módszer a hálanapló vezetése, ami akkor bizonyult a kutatások szerint a leghatékonyabbnak, ha hetente egyszer, 3-5 dolgot/témát jegyzünk le a naplónkba, amiért az adott pillanatban hálát érzünk. Ha valaki kevésbé szeret írni, akkor a hálát-adás pusztán az ezen való (akár mindennapos) elmélkedéssel is gyakorolható. Érdekes, de egyben izgalmas az a könyvben olvasható javaslat, ami a "hálátlan" gondolatot (pl. "a testvérem elfelejtette a születésnapomat") egy hálással egészíti ki (pl. "de mindig számíthatok rá, amikor bajban vagyok"). A jó dolgokról szóló listát akár egy baráttal is átbeszélhetjük, aki segíthet akkor is, ha valami miatt elveszítjük a motivációnkat a hála-gyakorlásában. Végül, de nem utolsó sorban hálánkat közvetlenül is kifejezhetjük: személyesen, telefonon, írásban. Egy hála-levél megírása akkor is lehetéséges, ha végül nem küldjük azt el a címzettnek.

A közelgő Karácsony kiváló alkalom lehet a hálánk közvetlen és személyes kifejezésére. Az év vége pedig remek lehetőség (a jövő évi célok kitűzése előtt) egy óév búcsúztató hála-lista összeállításához.

Felhasznált irodalom: Sonja Lyubomirsky, Hogyan legyünk boldogok? Életünk átalakításának útjai tudományos megközelítésben, Ursus Libris, 2008

© Minden jog fenntartva! Az írás engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. A bejegyzés linkje megosztható.

2014. december 9., kedd

La femme meglepetés

A kaTARzis kiállítás híre a La femme magazinba is eljutott!
Arató Zsuzsával, a Cafe Quartet vonósnégyes oszlopos tagjával még nyáron készített interjút a La femme magazin újságírója. Zsuzsát a legelső megnyitónkon ismertük meg, ahol a Cafe Quartet muzsikált a program részeként a kaTARzis kiállításra kíváncsi közönségnek. Zsuzsa - több közös megnyitóval (Szeged, Debrecen, Miskolc) a hátunk mögött is - töretlen lelkesedéssel támogatja a kezdeményezésünket, akár csak kiállításunk fotóművésze, Verbőci Patrícia. Így lett a La femme magazin őszi és téli lapszáma is különösen kedves a számunkra. :)

2014. december 8., hétfő

Memory factory

Egy érdekes TED előadásban a kutatók az emlékezet manipulálásának jövőbeli lehetőségét villantják fel a hallgatóság számára. A kutatás komoly etikai kérdéseket is felvet, viszont sokan nem is gondolnák, hogy az emlékek "manipulálása" már ma is része a mindennapjainknak. 

A valóságban ugyanis mindannyian folyamatos és tudattalan "emlékgyártásban" vagyunk: az éppen aktuális érzéseinket a múltbeli történeteinkkel (is) igyekszünk „alátámasztani”, ezért az emlékeink közül az kap jelentőséget, ami éppen passzol az aktuális helyzetünkhöz és érzéseinkhez. Ez esetemben nemrég egy óvodáskori történet újraértelmezésében öltött testet.


A történet szerint az egyik ünnepségen el kellett volna szavalnom a Cini Cini Muzsika című mondókát, én azonban nem a program szerint, hanem csak kicsit később mondtam el azt a közönségnek. Pár héttel ezelőttig én ezt az emléket/történetet annak alátámasztására használtam, hogy lám-lám, nekem már az oviban is nehézséget okozott a figyelem középpontjában lenni.

A történet kicsit pontosabban viszont a következő: A program szerint néhány ovis társam körében kellett volna kiállnom a gyerekek és a szülők elé, ám én nem voltam hajlandó a többiekkel együtt kimenni az udvar közepére. Helyette megvártam, amíg mindenki elmondja a maga mondókáját, visszaül a helyére, majd a kiürült "színpadra" lépve már egyedül csak az én előadásomat élvezhette a közönség. 

A történetnek ez az apró, mostanáig számomra nem ismert részlete alapjaiban "rengette meg" a magamról kialakított képet: Jé, én már akkor is szerettem szerepelni (és egyedül learatni a babérokat). :) Ez utóbbi persze lehet, hogy éppúgy nem fedi a teljes valóságot, mint a korábbi elképzelésem, de kiváló példája annak, hogy egy évekkel ezelőtti történet egymásnak akár ellentmondó elképzelésünk alátámasztásául is szolgálhat (csupán egyetlen apró részletre való emlékezés, vagy éppen annak elfelejtése révén).     

Biztosak lehetünk abban, hogy bármit (akár jót, akár rosszat) gondolunk is magunkról/ másokról/egy adott helyzetről, agyunk a segítségünkre fog sietni, és azon emlékeinknek, valamint múltbeli történeteinknek fog jelentőséget tulajdonítani, ami ezen elképzelésünket alátámasztja. Ez szerintem minimum olyan "félelmetes lehetőség", mint a bejegyzés elején említett TED előadásban bemutatott kutatás...

© Minden jog fenntartva! Az írás és a fénykép engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. A bejegyzés linkje megosztható.

2014. november 29., szombat

Tudományos MAAK

Ma egy hatalmas élményben volt részem, melyre már napok, hetek óta izgatottan készültem. Még szeptemberben küldtem be a Magyar Alopecia Areata Közösséget bemutató előadás-javaslatomat a Magyar Dermatológiai Társulat 87. Nagygyűlésére Bata-Csörgő Zsuzsanna professzor asszony javaslatára.  
Sokáig kételkedtem benne, hogy a számos tudományos előadás között az önsegítő, támogató csoportunkról szóló kellő érdeklődésre számíthat, de úgy egy hónappal ezelőtt kaptam a hírt, hogy elfogadták a jelentkezésemet, és előadhatok a bőrgyógyász szakorvosok évente megrendezésre kerülő nagygyűlésén. 
Nagyon izgultam, mert életem első orvosi kongresszusán vettem részt. ;) Mindeközben viszont hatalmas erőt merítettem abból, hogy tudtam, milyen sokat jelenthet ez az elődás azon sortársainknak, akik még nem tagjai a csoportunknak, de talán épp ezt követően értesülnek majd rólunk az őket kezelő, és az előadást halló bőrgyógyász szakorvosoktól. 
© Minden jog fenntartva!

Nagy meglepetésemre a szekcióülés végén többen is odajöttek gratulálni, és a résztvevők a szórólapunkból is kértek, hogy az érintett betegeket tájékoztatni tudják a sorstársközösségünkről. Bízom benne, hogy a mai kis hétperces előadásom nagy előrelépést hoz az érintett szakorvosok és a támogató csoportunk közötti kapcsolat elmélyítésében.

© Minden jog fenntartva! Az írás és a fénykép engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. A bejegyzés linkje megosztható.

2014. november 8., szombat

Érzés szerint

Gyakran szembesülök azzal a vélekedéssel, hogy a hajhullás elfogadása egyenlő a mindig mindenhol mindenki előtti kopasz megjelenéssel. A sorstársak részéről is találkoztam már olyan véleménnyel, hogy a valódi megbékélés a betegséggel a kopaszság teljes "felvállalásával" (és esetleg egy kis engedménnyel a kendőben történő megjelenéssel) egyenlő, míg a paróka hordása az állapot rejtegetését és ezáltal a nem teljes elfogadást jelenti. 

Az út, melyet az önismeret-önelfogadás-önszeretet érdekében bejártam (és járok mind a mai napig), azt a felismerést hozta számomra, hogy nem lehet külsőségekben mérni az önelfogadást, ami voltaképp egy belülről jövő és önmagunkra irányuló érzés. Mivel élénken él az emlékeimben haj nélküli önmagam egykori elutasítása és utálata, ezért belső érzések szintjén pontosan tudom, hogy honnan hová jutottam el. Önmagam elfogadásának önmagam számára tökéletes fokmérője, hogy ma már mosolyogva és szeretettel nézek a tükörbe, bármelyik éppen aktuális arcom néz is vissza onnan rám, mint ahogy az is, hogy ma már teljesen természetesesen tudok az állapotomról bárkivel beszélni, ha az élet úgy hozza.
Közvetlen link a képhez itt található

Mi tagadás, egy időben én is azt gondoltam, hogy az lesz hajhullásom elfogadásának non plus ultrája, ha majd gátlások nélkül leszek képes vadidegen emberek előtt kopaszon mutatkozni. Igen ám, de a kizárólag hajhullásom elfogadására fókuszáló elméletem nem vette figyelembe személyiségem egyéb aspektusait. Például azt, hogy nem szeretem, ha túlzottan a figyelem középpontjába kerülök, vagy hogy zavar, ha a beszélgetőtársam/tárgyalópartnerem figyelmét az általam mondottakról bármi - de főleg, ha a külső megjelenésem - eltereli.

Feltételezésem szerint, ha kopaszon járnék, nagyobb valószínűséggel lennék kitéve hosszabban rajtam felejtett (esetleg sajnálkozó) tekinteteknek, elkalandozott gondolatoknak, valamint az állapotomra terelődött beszélgetésnek, ezért az öltözködési stílusom mellett parókáim és kendőim segítségével is gondoskodom arról, hogy pontosan annyi figyelmet kapjon a külsőm, amennyire az adott helyzetben vágyom, valamint pontosan annyit és akkor tudjanak meg rólam az emberek, amennyit és amikor én el szeretnék árulni magamról.

Sue Hampton brit írónő (Alopecia UK nagykövet) szerint "Mindenkinek saját személyes döntése az, hogy parókát hord, vagy kopaszon jár, mely a személyiségtől és más egyéb körülménytől is függ. Csak az számít a hajhullással való együttélésben, hogy önmagadnak megfelelő módon élj, önbecsüléssel és méltósággal, bátorsággal és egészséges jövőképpel."

© Minden jog fenntartva! Az írás engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. A bejegyzés linkje megosztható.