2016. december 27., kedd

The Bald Mannequin Project

Az International Alopecia Day mellett idén egy másik világméretű akcióba is bekapcsolódtunk. Az IAD-hoz hasonlóan a kopasz próbababa projekt (The Bald Mannequin Project) kezdeményezésnek is az amerikai Mary Marshall az ötletgazdája és megvalósítója. 

A 2008 óta alopecia universalissal együtt élő Mary - aki nem hord sem parókát, sem kendőt - azt a kérdést feszegeti immár a hatodik fotóválogatással, hogy a divat világában teljesen megszokott kopasz próbababákhoz (ld. pl. ITT) és a kifutókon (pl. ITT és ITT) vagy a reklámokban (pl. ITT és nem utolsó sorban ITT ;)) ritkán felbukkanó modellekhez hasonlóan miért nem ugyanilyen természetes a valódi kopasz emberek látványa.


A hatodik válogatás különlegessége, hogy a Magyar Alopecia Areata Közösség egyik oszlopos tagjának köszönhetően Magyarország immár ebbe a nemzetközi projektbe is aktívan bekapcsolódott.

2016. október 4., kedd

IAD 2016

Íme az idei válogatás a Nemzetközi Alopecia Napon készült fényképekből. Magyarország a tavalyi debütálás után természetesen idén sem maradt ki ebből a világméretű akcióból. ;) Előzmények ITT.

2016. augusztus 6., szombat

Alopecia Nap 2016

A tavalyi évhez hasonlóan (ld. ITT) idén is összejöttünk a sorstársakkal a Nemzetközi Alopecia Nap alkalmából. Az előzményekről ITT olvashattok.  


A mai napon készült fotókból idén is lesz majd egy válogatás, addig viszont ITT újra megnézhetitek a tavalyi világméretű megmozdulásról készült videót.

2015. december 19., szombat

Húsz éve...

(Egy emlékekkel teli levél... előzmény ITT)

"Gondoltad volna, hogy már húsz év telt el az utolsó felhőtlen együttlétünk óta? Egy ideje semmi sem árnyékolta be napsütötte boldogságunkat, mi pedig önfeledten hittük, hogy ez örökké így marad. Tévedtünk. Sajnos újra kellett kezdenünk harcunkat az akkor még ismeretlen elemekkel, amelyek apránként ragadtak ki téged belőlem. 

Tisztán emlékszem arra a két, felszabadult, tünetmentes évre, amikor azt csinálhattuk, amihez csak kedvet kaptunk. Ekkor lettél derékig érő hosszúból vállig érő, majd egyenesből göndör, végül mindkettőnk megelégedésére kleopátra. Az élet nagy kérdései foglalkoztattak éppen: ki vagyok én, mi a dolgom a világban, kivé-mivé váljak? Te pedig örömmel kísértél az úton, a kamaszkori identitáskeresésben. 

Amikor viszont kezdtél elmenni, teljesen elvesztem… Kihullott szálaid százainak látványára nőiességem rügyezőben lévő virágai megfagytak. Hosszú, sivár tél köszöntött ránk. Tehetetlenek voltunk, senki nem tudott segíteni rajtunk. 

Köszönöm, hogy utolsó szálig, egészen addig küzdöttél velem együtt, amíg nem álltam teljesen készen az elengedésedre. Nem lehetett könnyű ebben a tíz évben szinte kizárólag a haragommal és a csalódottságommal szembesülnöd. Bűntudatom azonban mégsem ezért, hanem a megkönnyebbülés miatt van, amit akkor éreztem, amikor utolsónak maradt vékony szálaidat sem kellett már borotválnom többé. 

Képzeld, még mindig megvannak a kedvenc csatjaim, amelyekkel lófarokba fogtalak, kontyba tűztelek. Sajnálom, hogy fényképes emlékeim viszont nincsenek erről a felszabadult korszakunkról. Tinédzser koromban nagyon utáltam, ha fotóznak. Ezzel szemben elvesztésed feldolgozásában évekkel később a haj nélküli énemről készült fényképek hoztak valódi áttörést. 

Nélküled sokáig annyira csúnyának és gyengének éreztem magam, hogy a szégyenből és a fájdalomból jégvárat építettem magam köré. Szerencsére azonban győzött az élni akarásom és a melegség iránti vágyam. Szembenéztem a félelmeimmel, és kiderült, erősebb vagyok náluk. Végre kitavaszodott. 

Egyre bátrabb lettem a kísérletezésben is, hogy megtaláljam hozzád méltó helyetteseidet. Neked vajon a dögös vörös, vagy a Meg Ryan-es szőke tetszene jobban? Nem tudok dönteni, ezért hát hordom mindkettőt. A kendőimet is nagyon szeretem, mert be lehet őket fonni, és kontyba is lehet őket tűzni. Ha ezekben vagyok, előfordul, hogy rajtam felejtik az emberek a tekintetüket. Ilyenkor biztatón rájuk mosolygok, hátha ez egy kicsit felrázza őket. 

Bevallom, néha kicsit különlegesnek is érzem magam. A volt párom mondta ezt először, aztán jó sokszor és olyan kitartóan, hogy meggyőzött róla. Ennek köszönhető, hogy ma már mosolyt varázsol az arcomra valamennyi éppen aktuális tükörképem. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne élne tovább bennem az a dús hajú lány, akivel egyre értékesebbé válik egy-egy álombéli találkozás, mert legalább ott és akkor újra bátran beléd fúrhatom ujjaim. Pont úgy, mint húsz évvel ezelőtt…"

© Minden jog fenntartva! Az írás engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. A bejegyzés linkje megosztható. 

2015. november 7., szombat

Veszteségeink elgyászolása

A veszteség és a gyász témája november elejéhez közeledve minden évben hagsúlyosabbá válik. Nagyobb eséllyel találkozunk ilyenkor az e témákkal foglalkozó írásokkal is, melyek közül idén engem Polcz Alaine gondolata fogott meg: "Régen a siratás természetes volt. Azonban mostanra tabu lett a gyász, és ezáltal akár patológiás tünetek léphetnek fel. A gyász szó viszont nem csak a halotti gyászra értendő. Lehet gyászolni szerelmet, háborút, bármit. Előbb el kell merülni a gyászban, hogy utána kiemelkedhessünk."

Kevesen tudják, hogy akár még egy vágásból a bőrön is lehet veszteség-élmény: a szép, sima bőr elvesztéséé. Egy fog kihúzása is, hiszen annak a fognak is megvolt a maga szerepe és funkciója a mindennapi életünkben. Ennek ellenére nagyon ritkán gondolunk arra - és nem csak az ilyen "banálisnak" tűnő veszteségnél -, hogy megadjuk a továbblépéshez szükséges időt és figyelmet a méltó búcsúnak.
Kép innen

Lélektani szempontból fontos a veszteségeinkkel tudatosan is foglalkozni. A gyász folyamata és az ehhez kapcsolódó érzések univerzálisak minden veszteségnél, legyen az például személy, szerelem, kapcsolat, testrész, tárgy vagy életünk meghatározó helyszínei. A gyászfeldolgozás egyes szakaszai egyénenként eltérő hosszúságúak lehetnek, természetes visszaesésekkel. A gyász első fázisa a sokk, amit a kontrolláltság időszaka követ. Szeretteink elvesztésénél ez általában a temetésig tartó időszak. Ezután következik a tudatosulás fázisa, amikor gyorsan válthatják egymást a legkülönfélébb érzések: például a szomorúság, harag, tehetetlenség, kiüresedettség, félelem, szorongás, kilátástalanság, céltalanság. Az eleinte fájdalmas emlékezést egy idő után azonban felváltja az emlékek tudatos felidézése, ami fontos mérföldkő a veszteség elfogadása és feldolgozása felé vezető úton. Nem véletlen a gyászév fogalma, ugyanis egy év szükséges ahhoz, hogy találkozzunk a legtöbb olyan helyzettel (pl. ünnepekkel, évfordulókkal, évszakokkal), amelyekben immár a veszteséggel együtt kell helytállnunk. (Lásd bővebben a Napfogyatkozás Egyesület honalpján. A változás folyamatát bemutató ábra ITT látható.) 

Visszagondolva a hajam elvesztésének időszakára, nem lett volna haszontalan kicsit többet tudni a veszteség feldolgozásának leléktani hátteréről. Bizonyos helyzetekben (pl. végtag amputáció előtt) a gyászra való felkészülés már a veszteség bekövetkezte előtt megkezdődik. A felkészülés részeként az érintett először azt gondolja végig, írja össze, vagy rajzolja le, hogy mi volt abban a jó, amit az adott testrészével együtt csinált. Ilyenkor a pozitív élményeket kell felidézni. Második feladatként az érintett megköszöni a testrésznek, amit az érte tett. Végül összeírja, mit ígér meg a testrészének a jövőre vonatkozóan: milyen célokat tűz ki, mit fog megvalósítani a jövőben, immár a testrésze nélkül. 

Annak ellenére, hogy a foltos hajhullás hullámzása és ebből következően a harag-reménykedés-csalódottság-tehetetlenség-bizakodás állandó váltakozása miatt speciális veszteség-élmény lehet, érdemes végiggondolni és adaptálni a veszteség-feldolgozást elősegítő feladatokat. Én például húsz év távlatából írtam nemrég egy levelet a kihullott hajamnak (ld. ITT), amelyben (1) felidéztem mi volt jó a pár éves tünetmentes időszakban, (2) megköszöntem, hogy utolsó szálig küzdött velem együtt a foltok ellen, és (3) beszámoltam neki az önelfogadás terén elért eredményeimről.

A veszteség tárgyától függően változó a búcsúzáshoz és az elengedéshez szükséges idő. Ha nincs is mód a hosszabb és előzetes felkészülésre, pár (másod)percnyi félrevonulás, befeléfordulás és a következő mondat is segítheti az aktuális veszteség feldolgozásának megalapozását: „Eddig együtt voltunk, de most valamiért külön kell válnunk. Köszönöm az együtt eltölött időt, élményeket, és most békével elengedlek."