2010. július 19., hétfő

Akció, reakció

Mostanában olyan döntésekre szántam rá magam, amik még engem is megleptek. Lehet, hogy ezek kis lépésnek tűnnek, de számomra egyértelműen azt jelzik, hogy már nem hadakozom tovább az állapotom ellen. Elfogadom magam, és kész vagyok ezt megmutatni másoknak is.

Családtagjaim és barátaim szoktak fedetlen fővel látni, de mivel legtöbbször tartok tőle, hogy a szűk családon kívül (akik feltétel nélkül mindig elfogadtak) az ismerőseim kellemetlenül érzik magukat a hajhiányom miatt (ami valószínűleg csak egy buta feltételezés a részemről), sokszor vagyok mégis inkább kendőben. Gyerekek társaságában pedig eddig még soha nem fordult elő, hogy kopaszon mutatkoztam volna.

A nagy meleg miatt azonban nemrég mégis úgy döntöttem, hogy nem takargatom egész nap a fejem, és így barátom kisfia, majd barátnőm kislánya láthatott haj és kendő nélkül.

Ezúttal is bebizonyosodott, hogy félelmeimet én magam gyártottam, és ezt vetítettem át másokra. Első félelmem az volt, hogy a szülők nem helyeslik majd, hogy "sokkolni" kívánom látványommal csemetéiket. Ezért tehát náluk kezdtem a puhatolózást. Természetesen mindketten biztattak, hogy vegyem le a kendőmet, sapkámat. Ők ugyanis nem gondolták, hogy ezzel lelki sérülést okoznék szemük fényének.

Én persze tovább erősködtem mindaddig, amíg meg nem kérdezték a gyerekektől, hogy zavarná-e őket, ha levenném a sapkám. Na, itt kell elképzelni a gyerekek szemében megjelenő értetlenséget: ugyan miért zavarná őket, ha valaki a dög melegben leveszi a sapkáját? Épp az volt feltűnő nekik, hogy egész nap abban vagyok, amely furcsaságnak korábban már hangot is adtak.

De én csak nem adtam fel. Gondoltam, jobb azt előre közölni a gyerekkel, hogy mire számítson. Szóval szülők megint odaballagtak a gyerekhez (így utólag is köszönöm, hogy nem küldtek el a világ túlsó végére a szerencsétlenkedésem miatt), és elmondták, hogy kicsit furcsa lehet a látványom, mert nincs hajam. Barátom kisfiának még olyan fényképet is mutattam, ahol kopaszon vagyok, hogy fel tudjon készülni a látványra.

Egy ilyen hosszú tortúra után végül csak levettem minden felesleges dolgot a fejemről, és vártam a reakciókat. A gyerekek szemében egy kis érdeklődés csillant fel, szemük sarkból kíváncsian fürkésztek, de én úgy döntöttem, hogy csak akkor mondok bármit is, ha kérdeznek. Erre azonban nem került sor, és cirka két perc múlva már úgy viselkedtek, mintha mi sem történt volna. Én persze azóta is kérdezgetem a szülőket, hogy faggata-e őket gyermekük a látottakról, de mint kiderült, a gyerekek egyelőre nem kíváncsiskodtak felőlem.

Ez volt tehát az egyik nagy lépésem. A másik új élményem viszont már a felnőttekhez kötődik.

Szintén a nagy melegre tekintettel nemrég úgy döntöttem, hogy életemben először nem parókában, hanem kendőben megyek dolgozni. Munkatársaimnak hozzávetőlegesen a fele tudott Alopeciáról, a másik feléről meg úgy gondoltam, hogy épp itt az ideje, hogy értesüljenek róla. Persze azért izgultam a kérdések és reakciók miatt, de aztán az egyik blogbejegyzésem zárómondatából (t.i. "elfogadtam magam") merítettem erőt. Ha már egyszer dicsekedtem ezzel, akkor egy ilyen döntés igazán nem okozhat problémát...

A reakciók eltérőek voltak, de semmiképpen sem sértőek, vagy bántóak. Sokan egyébként azt hitték, hogy előző nap rossz napja lehetett a fodrásznak, és így akarom a nemkívánt végeredményt kompenzálni. Más arra gondolt, hogy előtört belőlem a túlkoros lázadó, és én magam estem neki a hajamnak. Szintén másról pedig a kérdések-válaszok után kiderült, hogy a gyermeke is egy autoimmun betegségben szenved, ami lehetőséget adott a tapasztalatcserére.

Aki rákérdezett, annak szívesen válaszoltam, de azt is el tudtam fogadni, ha valaki inkább úgy tett, mintha nem is venné észre a változást. Nekem is meg kellett érnem arra, hogy beszélni tudjak róla, miért lenne könnyebb másnak a kérdezés?

© Minden jog fenntartva! Az írás engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. A bejegyzés linkje megosztható.

Nyári praktikák

Az idei esős, hideg, szinte télies tavasszal vágytam a nyárra és a szikrázó napsütésre.

Amikor végre az egyik hétvégén beköszöntött a jó idő, engem kivetett magából a ház, és egész nap szívtam magamba és fejbőrömbe az éltető energiát.

Estére azonban kiderült, hogy túladagoltam az UV-sugarat, aminek első szemmel látható jele a színbeli elváltozás lett: egyszóval rákvörös lett a fejem. Mivel a remény hal meg utoljára, gondoltam sebaj, majd bebarnul. Na de nem így lett.

Helyette: három kínkeserves éjszaka, mindenféle kencék a fejre, lüktető fájdalom és bőr-összehúzódás. A negyedik napot viszont már élveztem: a tükör előtt állva kipróbálhattam, hogy milyen nagy darabokban tudom lehámozni fejemről a hámló bőrt.

Tanulság: a fejbőr könnyen leég, főleg ha nincs rajta haj! ;-) Nem is merek azóta fedetlen fejjel tűző napsütésben kint flangálni.

Tehát kenni vagy fedni kell. A második esetben számomra két lehetőség adódik: az egyik a paróka (melynek hátrányait korábban már ecseteltem), valamint a kendő/sapka.


Nem volt azonban könnyű megtalálnom a paróka megfelelő alternatíváját. Sokáig a hátul megkötős selyem kendőn, a nyári szalma- és a surda kalapon kívül nem sok módszert ismertem.

Aztán egyszercsak az egyik boltban (C&A) rátaláltam egy pamut fejpántra, ami elég széles volt ahhoz, hogy hajnélküli fejemet befedjem vele. Azóta a szivárvány minden színében készítettem magamnak belőle, hogy színben a ruhámmal leginkább harmonizálót vehessem fel.
Nyaralás közben kifejezetten szeretem ezt a viseletet. Kiváló kerti munkákhoz, túrázáshoz, bicajozáshoz (még a kerékpáros sisakot is könnyedén rá lehet tenni), és attól sem kell tartanom, hogy lefújja a szél a fejemről. A forróságban ez sem túl kellemes, de a pamut legalább segíti a hőleadás melléktermékének "elvezetését".

Közös nyaralásunkkor barátnőm kifejezetten szerette, ha nem terep-, hanem élénk színűt választottam, mert ha elkószáltam mellőle, színes "sapkámat" könnyen be tudta azonosítani a tömegben. :-)

Időközben lett egy új kedvencem is, ami háromféle színben is kapható. További részletekről, valamint az általam kifejlesztett hordási technikákról bővebben ITT olvashattok. Ha pedig a téli praktikák is érdekelnek, akkor azokról ITT olvashatsz.

© Minden jog fenntartva! A kép és az írás engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. A bejegyzés linkje megosztható.

2010. július 16., péntek

A klímaváltozás lokális hatásai

© Minden jog fenntartva! Az írás engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. A bejegyzés linkje megosztható.

Egy hete tombol a pár hete még epekedve várt kánikula, most viszont már jól esne egy kis felfrissülés.

A parókám is inkább a gardrób szekrény mélyén hűsölne egész nap, ahová száműzöm szegényt, ha szolgálaton kívül van, mivel nem akarom a napi robotja után még lakás-dekorációs célokra is használni.

Szóval maradna ő szívesen a sok színes ruha társaságában, de én nem kegyelmezek. Minden reggel annak rendje és módja szerint közvetlenül munkába indulás előtt - természetesen a majd' negyedórás késést szigorúan tartva - berohanok érte a hálószobába és nem sok időt hagyva neki a reggeli ébredésre fél pillanat múlva már a hajas alteregóm mosolyog vissza rám a tükörből. Kis tupír itt, csöppnyi zselé ott, hajlakk, és indulás!

Kopasz énem ekkor pihenni tér, és átadja helyét a visszafogottságnak, hogy a többi ember között elvegyülve kedvemre merülhessek el gondolataimban a reggeli csúcsforgalomban.

Igen ám, de most nyár van. Mit nyár?! Kánikula! Ilyenkor sokan még a saját hajuktól is szenvednek, bár azt legalább lehet variálni egy kicsit: télen melegen-tartó loboncot, nyáron a hőleadást a legkevésbé gátló frizurát lehet csináltatni. Az én örökbefogadott "hajzuhatagom" viszont konstans. Vele kell(ene) átvészelnem a négy évszak szépségeit és szörnyűségeit.

Az elmúlt egy hét meggyőzött arról, hogy parókát hordva a viharos szél mellett a kánikula sem a kedvenc időjárási szélsőségem.

Könyörgöm, állítsuk meg a globális felmelegedést! 

(de addig is itt egy ügyes találmány)

© Minden jog fenntartva! Az írás engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. A bejegyzés linkje megosztható.

2010. július 2., péntek

Más is

Mostanában sokat böngésztem a netet mindenféle információ után kutatva, ami Alopeciához kötethető.

A magyarul elérhető oldalak legtöbbje az alap tudnivalón túl nem tartalmazott túl sok újdonságot, viszont rábukkantam számos angol nyelvű lapra, amelyek teljesen "megfertőztek".

Az itt található történeteket olvasva döbbentem rá, hogy reakcióim, problémáim és utam az elfogadás felé mennyire hasonló azokéhoz, akik szintén e rendellenességgel kényszerülnek együtt élni.

Az angolul jól tudók és jó sok idővel rendelkezők számára kész kincsesbánya a net, mert sok-sok hasznos információt és ötletet, valamint érdekes történetet lehet itt találni.

Ezúttal a bejegyzésemhez nem egy saját fényképet választottam, hanem egy britt színésznőét, aki azonnal megragadott. Margaret Baker gyermekkora óta él együtt alopecia universalissal. Honlapján még több fénykép, valamint vele készült interjúk is olvashatók.

Az USA-ban és az Egyesült Királyságban egyre nagyobb teret kapnak a felvilágosító kampányok a médiában, és úgynevezett támogató/segítő honlapokra is viszonylag könnyű rálelni.

Ezeken az oldalakon további fényképek is láthatóak AU-s férfiakról, nőkről, gyerekekről, idősekről különböző mindennapi, valamint egyáltalán nem hétköznapi helyzetekben is (mint például házzasságkötés). Erőt ad, hogy mások is együtt tudnak élni Alopeciával.

Nagy kedvencem egy amerikai honlap lett, ami áttekinthetőségében biztosan nem kapna aranyérmet, de az itt olvasható információk és történetek számos dologra világítottak rá. Elnézést, ha egy nem túl hétköznapi példát említek most erre, de ennek a lapnak köszönhetően jöttem rá, hogy a téli hidegben váratlanul elcsöppenő orrom a benne lévő szőr hiányának tudható be.

Az amerikai foltos hajhullásban szenvedők egy nemzeti alapítványhoz is fordulhatnak segítségért, tájékoztatásért. A Facebookon bárki csatlakozhat hozzájuk. A honlapjukat böngészve akadtam rá egy számomra teljesen hihetetlen hírre: nemrég a 21 éves Kayla Martelt Miss Delaware-é választották, és így ott lesz a 2011-es Miss America versenyen. A youtube-on sok interjú és tudósítás látható róla.

Ha többet szeretnél megtudni Kaylaról, ez a bejegyzésem is érdekelhet.