2014. december 30., kedd

Kétezer-tizennégy

Ami elmondható volt, elmondtam, ami nem, azt megéltem.

Életem egy eléggé meghatározó, de itt kevésbé érintett területéről az idei év kapcsán egy Carl Gustav Jung gondolat jutott eszembe: "Az ember ismételten el-elfelejti, hogy ami egykor jó volt, nem marad mindenkorra és örökre jó. Csak rója régi útjait, melyek hajdan jó felé vezették, baktat rendületlenül, noha már rég rossz irányba görbültek bevált ösvényei. Aztán már csak a legnagyobb áldozatok árán, keserves bajlódás közepette tud beletörődni abba, hogy a régi jó talán már megavult, s immár nem is jó. És így van ezzel kicsiben és nagyban egyaránt."
Lassan búcsúzom kétezer-tizennégytől. Köszönöm a jót és a kevésbé jót is. Sokat tanultam: magamról, másokról, a világról. Tapasztaltabban (és kicsit talán bölcsebben is), új utakat keresve és a jóra nyitottan vágok neki kétezer-tizenötnek.
 
Ha hozzám hasonlóan ti is szeretnétek tudatosan lezárni ezt az évet és felkészülten várni a közelgőt, akkor ajánlom figyelmetekbe az Éviránytű munkafüzetét, melyet innen lehet letölteni.
 
© Minden jog fenntartva! Az írás és a fénykép engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. A bejegyzés linkje megosztható.

2014. december 27., szombat

Év végi meglepetés

Egy igazán mozgalmas év volt a 2014-es, sok tennivalóval, meglepetéssel és még annál is több élménnyel. Az őszi (rész)számvetésemet emlékeztetőül ITT találjátok. 

Az Észak-Magyarország című napilapnak köszönhetően pedig az év utolsó napjai sem múltak el meglepetés nélkül. Rokonaim hívták fel rá a figyelmemet, hogy egy áprilisi interjúnak köszönhetően bekerültem a 2014-es év mondatait mondók sorába. A meglepetésen túl igazán nagy megtiszteltetés, különösen épp Rácz Zsuzsa írónő fényképe alatt mosolyogni. :)

Íme a mondataim, melyek alapján a szerkesztők év végén is érdemesnek találtak az újság hasábjain szereplésre:

"El tudtam magam fogadni. Ez mindennek az alfája és omegája. Ha ezt meg tudom tenni, és tudok az állapotomról természetesen beszélni, akkor ahhoz az emberek is természetesen tudnak viszonyulni. Ma már el tudom fogadni, hogy ilyen vagyok, s azt is, ha valakinek ez nem tetszik, hiszen akkor legalább világos, hogy nincs több dolgunk egymással. Ehhez kaptam sok erőt, megerősítést. Amíg magunkat nem szeretjük, addig nehezen boldogulunk."

© Minden jog fenntartva! A bejegyzés linkje megosztható.

2014. december 21., vasárnap

Határtalan (ön)szeretet

Pár évvel ezelőtt egy önismereti csoportban azt a feladatot kaptuk, hogy készítsünk egy álarcot magunknak, majd meséljük el a segítségével, hogy a hétköznapokban általában milyen (ál)arcot mutatunk az emberek felé. E feladat - magam sem értettem akkor, hogy miért - nagy ellenállást váltott ki belőlem. Magam elé tettem az üres, fehér lapot, de sem ötletem, sem kedvem nem volt az alkotáshoz. Feszengtem ugyan látva, hogy a többiek lelkesen rajzolnak, színeznek, vágnak, de úgy éreztem, nincs erőm még egy álarchoz. Akkor azt éreztem, hogy az én álarcom a parókám, ami akkor is épp rajtam volt. 

A feladat azonban nem hagyott nyugodni, és gondolatban később vissza-visszatértem a kérdéshez. Biztos, hogy a parókám az álarcom, vagy éppen ellenkezőleg: a segítségével válok azzá, aki valójában vagyok?

Hosszú utat tettem meg az alopecia universalis következtében megváltozott külsőm elfogadása és "kopasz énem" személyiségembe integrálása terén, melynek eredményeképpen az önmagammal kapcsolatos érzések között ma már a szabadság, a nyitottság, a belső béke és a hála a meghatározóak. Ugyanakkor nem tudom, de nem is akarom kitörölni a lelkemből annak a hosszú hajú nőnek a képét, aki valaha voltam, és aki a lelkem mélyén még ma is vagyok.

Régebben éppúgy fájdalmas volt a tükörbe nézni, mint ahogy fájdalmas volt a hajas önmagam emlékével és álomképével találkozni. Ma azonban már tudom, hogy a szeretet határtalansága az önszeretetre is érvényes: semmi és senki sem akadályozhatja meg, hogy egyenrangú szeretetben részesüljön éppen aktuális tükörképem, valamint az elmékeimben élő hajas lány, akivel egyre értékesebbé válik egy-egy álombeli találkozás. Így lett kerek és teljes az én kis személyes világom, és már azt is tudom, hogy milyen lenne az én álarcom.  

© Minden jog fenntartva! Az írás engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. A bejegyzés linkje megosztható.

2014. december 14., vasárnap

Hála

"Elménk külön kis világ, s önmagában 
Pokolból mennyet, mennyből poklot varázsolhat"

John Milton az Elveszett Paradicsom című művéből idéz Sonja Lyubomirsky Hogyan legyünk boldogok? című könyvében, amikor arról ír, hogy a boldogság szempontjából életünk objektív körülményeinél sokkal fontosabb, hogy hogyan gondolkodunk önmagunkról, a világról, másokról (p. 123). 

Sonja Lyubomirsky könyvében kutatásokkal alátámasztott módszereket mutat ahhoz, hogy a poklot mennyországgá változtassuk, mely közül az egyik a hála kinyilvánítása (pp. 124-140.). 

A hála kifejezésének nemcsak az élettel való elégedettség fokozása, hanem a számunkra fontos személyek, dolgok elengedése szempontjából is fontos szerepe van. A hála számos negatív érzés (pl. mohóság, irigység, keserűség, harag, aggodalmaskodás, csalódottság) ellenpólusa, semlegesítője, és olyan pozitív érzések felerősítője, mint az érdeklődés, izgalom, öröm és büszkeség. Segítségével észrevehetjük, hogy mennyire értékes és segítőkész emberek, valamint milyen jó dolgok vesznek körül bennünket (és hogy mennyivel rosszabb is lehetne). A hála kifejezése a társas kapcsolatainkra is pozitív hatással, például azért, mert szorosabbá, mélyebbé válhat azokkal a kapcsolatunk, akik irányába hálát érzünk (és ennek esetleg még hangot is adunk).  

"A hála kifejezése megerősíti önértékünk tudatát és az önbecsülésünket is. Amikor rádöbbenünk, hogy mennyit tettek értünk mások, vagy mennyi mindent értünk el mi magunk, akkor magabiztosabbnak és hatékonyabbnak érezzük magunkat." (p. 129.) Nehéz helyzetekben az önsajnálatba merülés helyett a hála kifejezése - bár nagy kihívást jelenthet, de - segíthet pozitív módon átértelmezni a negatív életeseményeinket, így segítve az alkalmazkodást és a továbblépést. 

A hála kifejezésének több módja is van, melyek közül érdemes a hozzánk leginkább illőket felváltva/kombinálva, és nem túlzásba víve használni, továbbfejleszteni.  

Az egyik ilyen módszer a hálanapló vezetése, ami akkor bizonyult a kutatások szerint a leghatékonyabbnak, ha hetente egyszer, 3-5 dolgot/témát jegyzünk le a naplónkba, amiért az adott pillanatban hálát érzünk. Ha valaki kevésbé szeret írni, akkor a hálát-adás pusztán az ezen való (akár mindennapos) elmélkedéssel is gyakorolható. Érdekes, de egyben izgalmas az a könyvben olvasható javaslat, ami a "hálátlan" gondolatot (pl. "a testvérem elfelejtette a születésnapomat") egy hálással egészíti ki (pl. "de mindig számíthatok rá, amikor bajban vagyok"). A jó dolgokról szóló listát akár egy baráttal is átbeszélhetjük, aki segíthet akkor is, ha valami miatt elveszítjük a motivációnkat a hála-gyakorlásában. Végül, de nem utolsó sorban hálánkat közvetlenül is kifejezhetjük: személyesen, telefonon, írásban. Egy hála-levél megírása akkor is lehetéséges, ha végül nem küldjük azt el a címzettnek.

A közelgő Karácsony kiváló alkalom lehet a hálánk közvetlen és személyes kifejezésére. Az év vége pedig remek lehetőség (a jövő évi célok kitűzése előtt) egy óév búcsúztató hála-lista összeállításához.

Felhasznált irodalom: Sonja Lyubomirsky, Hogyan legyünk boldogok? Életünk átalakításának útjai tudományos megközelítésben, Ursus Libris, 2008

© Minden jog fenntartva! Az írás engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. A bejegyzés linkje megosztható.

2014. december 9., kedd

La femme meglepetés

A kaTARzis kiállítás híre a La femme magazinba is eljutott!
Arató Zsuzsával, a Cafe Quartet vonósnégyes oszlopos tagjával még nyáron készített interjút a La femme magazin újságírója. Zsuzsát a legelső megnyitónkon ismertük meg, ahol a Cafe Quartet muzsikált a program részeként a kaTARzis kiállításra kíváncsi közönségnek. Zsuzsa - több közös megnyitóval (Szeged, Debrecen, Miskolc) a hátunk mögött is - töretlen lelkesedéssel támogatja a kezdeményezésünket, akár csak kiállításunk fotóművésze, Verbőci Patrícia. Így lett a La femme magazin őszi és téli lapszáma is különösen kedves a számunkra. :)

2014. december 8., hétfő

Memory factory

Egy érdekes TED előadásban a kutatók az emlékezet manipulálásának jövőbeli lehetőségét villantják fel a hallgatóság számára. A kutatás komoly etikai kérdéseket is felvet, viszont sokan nem is gondolnák, hogy az emlékek "manipulálása" már ma is része a mindennapjainknak. 

A valóságban ugyanis mindannyian folyamatos és tudattalan "emlékgyártásban" vagyunk: az éppen aktuális érzéseinket a múltbeli történeteinkkel (is) igyekszünk „alátámasztani”, ezért az emlékeink közül az kap jelentőséget, ami éppen passzol az aktuális helyzetünkhöz és érzéseinkhez. Ez esetemben nemrég egy óvodáskori történet újraértelmezésében öltött testet.


A történet szerint az egyik ünnepségen el kellett volna szavalnom a Cini Cini Muzsika című mondókát, én azonban nem a program szerint, hanem csak kicsit később mondtam el azt a közönségnek. Pár héttel ezelőttig én ezt az emléket/történetet annak alátámasztására használtam, hogy lám-lám, nekem már az oviban is nehézséget okozott a figyelem középpontjában lenni.

A történet kicsit pontosabban viszont a következő: A program szerint néhány ovis társam körében kellett volna kiállnom a gyerekek és a szülők elé, ám én nem voltam hajlandó a többiekkel együtt kimenni az udvar közepére. Helyette megvártam, amíg mindenki elmondja a maga mondókáját, visszaül a helyére, majd a kiürült "színpadra" lépve már egyedül csak az én előadásomat élvezhette a közönség. 

A történetnek ez az apró, mostanáig számomra nem ismert részlete alapjaiban "rengette meg" a magamról kialakított képet: Jé, én már akkor is szerettem szerepelni, és a figyelem középpontjában lenni. :) Ez utóbbi persze lehet, hogy éppúgy nem fedi a teljes valóságot, mint a korábbi elképzelésem, de kiváló példája annak, hogy egy évekkel ezelőtti történet egymásnak akár ellentmondó elképzelésünk alátámasztásául is szolgálhat.

Biztosak lehetünk tehát abban, hogy bármit (akár jót, akár rosszat) gondolunk is magunkról/ másokról/egy adott helyzetről, agyunk a segítségünkre fog sietni, és azon emlékeinknek, valamint múltbeli történeteinknek fog jelentőséget tulajdonítani, ami ezen elképzelésünket alátámasztja, mindez pedig jövőbeli lehetőségeinket is befolyásolhatja. Ez szerintem minimum olyan "félelmetes lehetőség", mint a bejegyzés elején említett TED előadásban bemutatott kutatás...

© Minden jog fenntartva! Az írás és a fénykép engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. A bejegyzés linkje megosztható.

2014. november 29., szombat

Tudományos MAAK

Ma egy hatalmas élményben volt részem, melyre már napok, hetek óta izgatottan készültem. Még szeptemberben küldtem be a Magyar Alopecia Areata Közösséget bemutató előadás-javaslatomat a Magyar Dermatológiai Társulat 87. Nagygyűlésére Bata-Csörgő Zsuzsanna professzor asszony javaslatára.  
Sokáig kételkedtem benne, hogy a számos tudományos előadás között az önsegítő, támogató csoportunkról szóló kellő érdeklődésre számíthat, de úgy egy hónappal ezelőtt kaptam a hírt, hogy elfogadták a jelentkezésemet, és előadhatok a bőrgyógyász szakorvosok évente megrendezésre kerülő nagygyűlésén.

Nagyon izgultam, mert életem első orvosi kongresszusán vettem részt. ;) Mindeközben viszont hatalmas erőt merítettem abból, hogy tudtam, milyen sokat jelenthet ez az elődás azon sortársainknak, akik még nem tagjai a csoportunknak, de talán épp ezt követően értesülnek majd rólunk az őket kezelő és az előadást halló bőrgyógyász szakorvosoktól. 

Nagy meglepetésemre a szekcióülés végén többen is odajöttek gratulálni, és a résztvevők a szórólapunkból is kértek, hogy az érintett betegeket tájékoztatni tudják a sorstársközösségünkről. Bízom benne, hogy a mai kis hétperces előadásom nagy előrelépést hoz az érintett szakorvosok és a támogató csoportunk közötti kapcsolat elmélyítésében.

© Minden jog fenntartva! Az írás engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. A bejegyzés linkje megosztható.

2014. november 8., szombat

Érzés szerint

Gyakran szembesülök azzal a vélekedéssel, hogy a hajhullás elfogadása egyenlő a mindig mindenhol mindenki előtti kopasz megjelenéssel. Találkoztam már olyan véleménnyel, hogy a valódi megbékélés a betegséggel a kopaszság teljes "felvállalásával" (és esetleg egy kis engedménnyel a kendőben történő megjelenéssel) egyenlő, míg a paróka hordása az állapot rejtegetését és ezáltal a nem teljes elfogadást jelenti.

Az út, melyet az önismeret-önelfogadás-önszeretet érdekében bejártam (és járok mind a mai napig), azt a felismerést hozta számomra, hogy nem lehet külsőségekben mérni az önelfogadást, ami voltaképp egy belülről jövő és önmagunkra irányuló érzés. Mivel élénken él az emlékeimben haj nélküli önmagam egykori elutasítása és utálata, ezért belső érzések szintjén pontosan tudom, hogy honnan hová jutottam el. Önmagam elfogadásának önmagam számára tökéletes fokmérője, hogy ma már mosolyogva és szeretettel nézek a tükörbe, bármelyik éppen aktuális arcom néz is vissza onnan rám, mint ahogy az is, hogy ma már teljesen természetesesen tudok az állapotomról bárkivel beszélni, ha az élet úgy hozza.
Közvetlen link a képhez itt található

Mi tagadás, egy időben én is azt gondoltam, hogy az lesz hajhullásom elfogadásának non plus ultrája, ha majd gátlások nélkül leszek képes vadidegen emberek előtt kopaszon mutatkozni. Igen ám, de a kizárólag hajhullásom elfogadására fókuszáló elméletem nem vette figyelembe személyiségem egyéb aspektusait. Például azt, hogy nem szeretem, ha túlzottan a figyelem középpontjába kerülök, vagy hogy zavar, ha a beszélgetőtársam/tárgyalópartnerem figyelmét az általam mondottakról bármi - de főleg, ha a külső megjelenésem - eltereli.

Feltételezésem szerint, ha kopaszon járnék, nagyobb valószínűséggel lennék kitéve hosszabban rajtam felejtett (esetleg sajnálkozó) tekinteteknek, elkalandozott gondolatoknak, valamint az állapotomra terelődött beszélgetésnek, ezért az öltözködési stílusom mellett parókáim és kendőim segítségével is gondoskodom arról, hogy pontosan annyi figyelmet kapjon a külsőm, amennyire az adott helyzetben vágyom, valamint pontosan annyit és akkor tudjanak meg rólam az emberek, amennyit és amikor én el szeretnék árulni magamról.

Sue Hampton brit írónő (Alopecia UK nagykövet) szerint "Mindenkinek saját személyes döntése az, hogy parókát hord, vagy kopaszon jár, mely a személyiségtől és más egyéb körülménytől is függ. Csak az számít a hajhullással való együttélésben, hogy önmagadnak megfelelő módon élj, önbecsüléssel és méltósággal, bátorsággal és egészséges jövőképpel."

© Minden jog fenntartva! Az írás engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. A bejegyzés linkje megosztható.

2014. október 23., csütörtök

Titkonszép

Legutóbbi bejegyzésemben utaltam rá, hogy nemrég Titkonszép portréfotóim készültek. Ezúttal azzal a céllal kerestem fel Verbőci Patríciát, hogy örökítsük meg az összes aktuális - azaz haj nélküli, kendős, valamint vörös és szőke - "karakteremet".

Patrícia - hasonlóan az öt évvel ezelőtti, számomra egyértelműen sorsfordító találkozásunkhoz - ezúttal is hihetetlen érzékenységgel kapta lencsevégre a legapróbb rezdüléseimet, jellegzetes tekinteteimet, kézmozdulataimat és arcvonásaimat.

A sokféle arc, ami visszanéz rám ezekről a képekről eszembe juttatta Müller Péter és Márai Sándor (ld. ITT), valamint William Paul Young gondolatait.

"Az, hogy ki vagy, mindig magasabb rendű annál, aminek látszol - annál, ami csak úgy tűnik, hogy van. Mihelyt elkezded valóban megismerni azt a személyt, aki - a te előítéleteid alapján - egy nagyon szép, vagy nagyon csúnya arc mögött megbújik, akkor a felszín elkezd elhalványulni, míg végül egyáltalán nem lesz jelentősége." (William Paul Young)

2014. október 21., kedd

Post-it

A megcsappant bejegyzések miatti enyhe bűntudatomat enyhítendő írok gyorsan egy posztot arról, hogy hozzávetőlegesen mivel is töltöttem/töltöm mostanában azt az időt, amit korábban a blogírásra fordíthattam: 
  • vizsgáztam, beadandókat és szakdolgozatot írtam, szigorlatra és záróvizsgára készültem, majd diplomát vettem át a Semmelweis Egyetemen (Hip Hip Hurrá); 
  • kaTARzis kiállítást szerveztem, népszerűsítettem, nyitottam meg (Verbőci Patríciával, a lelkes modellekkel és állandó kísérőinkkel, valamint a Café Quartettel közösen), és még egyéves szülinapot is ünnepeltünk;
  • az első félév fáradalmait nyáron különböző programok segítségével pihentem ki (a teljesség igénye nélkül: Esztergom, Siófok, Szilvásvárad, Somnakaj, és Lány kilenc parókával); 
  • olvastam (és végre már nemcsak szakkönyveket, hanem pl. az Álmodj szépeket! címűt);
  • Titkonszép portréim készültek Verbőci Patríciának köszönhetően;
  • önismereti és módszertani továbbképző csoportokba jártam/járok (és ahogy ez ilyenkor már csak lenni szokott: olvasnivalók, házifeladatok, családfakutatás, vizsgadolgozatok); 
  • a hét 5 napján mindemellett még dolgozni is járok (majdnem elfelejtettem);
  • cikket írok (ill. kellene írnom... pl. most is, de helyette inkább "bejegyzek"), és titokban reménykedve egy előadásra is készülök;
  • és végül, de nem utolsó sorban névjegykártyát terveztem/tünk (ezúttal is "thanks bro"), ami egy újabb téglácska majdani házam megépítéséhez...  
Egy szó mint száz, nem tűntem el, és reményeim szerint hamarosan nemcsak új bejegyzésekkel, hanem új téglácskákkal is szolgálhatok majd.  

2014. szeptember 27., szombat

A ruha alatt

A "The What's Underneath Project" ("Mi van a ruha alatt" projekt) a "StyleLike U" kezdeményezése, ami egy anya-lánya vállalkozás. Elisa (az anya) stílustanácsadóként dolgozva megelégelte a divatvilág elérhetetlen fotóit és homogenitását, ezért lányával, Lilyvel létrehozták a "StyleLike U"-t, egy helyet, ahol az emberek felfedezhetik saját személyes stílusukat.

A "Mi van a ruha alatt projekt" keretében egy videó-sorozatot indítottak. A kisfilmekben szereplő nők - miközben szép lassan megválnak a testüket fedő ruhadaraboktól - beavatják a nézőket személyes történetükbe és a testképük elfogadásáért tett küzdelmeikbe, felfedve ezzel valódi énjüket.



A fenti videón Rachel Fleit látható, akinek 18 hónapos kora óta nincs haja. Amikor személyes stílusáról kérdezik, elmondja, hogy sokan a kopaszságával azonosítják, és gyakran kap ezzel kapcsolatos megjegyzéseket New York utcáin. Vannak, akik azt hiszik róla, hogy daganatos beteg, és ezért imádkoznak érte, mások pedig azt gondolják, hogy ő maga borotválta le a haját, miközben Rachel biztos benne, hogy sosem tenne ilyet: ha lenne haja, akkor az biztos hosszú lenne.

14 éven át hordott parókát, de úgy érezte, ezzel egy titkot rejteget, és hogy parókás énje valójában nem is ő. 18 évesen döntött úgy, hogy nem hord többé póthajat. Bár szülei - különösen édesanyja - a féltés miatt kevésbé örültek az elhatározásának, Rachel felszabadultnak érezte magát a döntését követően. Elmondja, hogy akkor érzi magát igazán sérülékenynek, amikor teljesen őszinte, attól való félelme miatt, hogy megbántja a másik érzéseit, vagy, hogy esetleg visszautasítják.

Igazán megható, amikor elmeséli egyik álmát, melyben négyéves önmagával sétált az utcán. Felemelte gyermek önmagát, és a következőt mondta neki: "Gyönyörű vagy. Tökéletes vagy, úgy ahogy vagy. Minden úgy jó, ahogy van, és a jövőben is az lesz." 

Tudja, hogy nem lenne ugyanaz a személy, aki most, ha hosszú haja lenne/lehetett volna, és ezért úgy gondolja minden úgy jó, ahogy van.

2014. szeptember 26., péntek

Bátorság

A kaTARzis kiállítás pécsi helyszínén ismerkedtünk meg Fükő Béla szobrászművésszel, akit komolyan elgondolkodtattak a képeink. Egy kis nosztalgiázás közben találtam rá Béla alábbi soraira. 

"Tán a kelleténél mi férfiak is többet foglalkozunk a külsőnkkel. Ami nem baj, de bátorságotokat látva elgondolkodtató, milyenek lennénk egymás szemében anyaszült meztelenül. Mernénk-e vállalni magunkat, "dísztelen" vonásainkat, mik idővel belső tartalmaink külső megnyilvánulásai. Minden vonás mögött ott van egy élet... Igazi szépségetek belső szerénységetekből és tisztaságotokból táplálkozik. Örülök, hogy megismerhettelek Benneteket. A biccentőizmok pedig már csak ilyen árulkodóak... Fejtartásunk nélkülük nem létezne. Lehorgasztott fejjel élnénk életünket... :) Kőporos öleléssel: Béla" (Idézet forrása: itt és itt.)

Küzdjük hát ki magunkat félelmeink börtönéből, hogy megtapasztalhassuk a szabadság érzését!
Zenos Frudakis: Freedom. Kép innen.


2014. augusztus 18., hétfő

(h)ősök

Amikor gyermek és kamasz sorstársaim szüleinek elszánt küzdelmét látom a foltok ellen, mindig azonosulok a gyerekekkel, és (felidézve saját emlékeimet) elképzelem, ők vajon mit érezhetnek, mit élhetnek át. 

E kérdéssel kapcsolatban mindig óvatos voltam, hiszen én csak az egyik oldalt ismerem, azt viszont igencsak a saját bőrömön tapasztaltam. Az e témával és az ehhez kapcsolódó érzéseimmel kapcsolatos blogbejegyzéseim száma is óvatosságomat tükrözi. Sokszor érzek késztetést a határozottabb állásfoglalásra, de végül mindig visszafogom magam, mert nem ismerhetek minden helyzetet, minden családot, minden szülőt személyesen és sajnos (vagy szerencsére) a mindenttudás bölcs köve sincs a birtokomban. 

Ehelyett viszont abban bízok, hogy a saját személyes, valamint a többi felnőtt sorstársunk példája kellő megnyugvást, erőt és hitet ad a szülőknek. Példánk talán egy olyan jövőképet (is) felvillant a számukra, amelyből az látszik, hogy - bár a külső megjelenésünk lehet, hogy teljesen átalakult a hajunk és szőrzetünk elvesztése miatt - képességeinket, lehetőségeinket, álmainkat, a teljes életre való reményünket nem kellett feláldoznunk Alopecia oltárán.            
Kép innen

Úgy vélem, hogy a legtöbbet azzal tudnak a szülők segíteni, hogy példát mutatnak. Példát mutatnak többek között arra, hogyan lehet ezzel a helyzettel megbírkózni. 

A gyereknek könnyebb lesz elfogadnia a helyzetet (és önmagát), ha a szülő is elfogadja a helyzetet, és elfogadja gyermekét akár kopasz, akár foltos a haja. Az elfogadás azt (is) jelenti, hogy a szülő nem esik kétségbe attól, hogy éppen aktuálisan nagyobb lett a gyermek fején a folt, vagy kihullott a szemöldöke. Attól, hogy elfogadunk egy helyzetet, még lehet orvost, kezelést, gyógy- és módszert keresni, de nem mindegy, hogy közben a kétségbeesett reménykedés, vagy a higgadt elszántság övezi a család mindennapjait.

A gyermeknek szülői támaszra és a szülő által megteremtett érzelmi biztonságra van szüksége ahhoz, hogy szárnyait bontogathassa, és (új külsejével is) kipróbálhassa magát különböző helyzetekben. A gyermek mellett állás teszi lehetővé azt, hogy a gyerek nyugodtan kifjezhesse szomorúságát, félelmeit, kétségeit új külsejével és a kialakult helyzettel kapcsolatban. Fontos, hogy a gyereknek mindeközben ne kelljen attól tartania, hogy ha ő gyenge, akkor azzal a szülőjét elszomorítja. Nem jó, ha a szülő azt érzi, hogy a gyermeke önt belé erőt, hiszen ekkor felcserélődnek a szerepek. Épp fordítva kell lennie: a gyereknek kell azt éreznie, hogy a szülő erős és támaszkodhat rá, ha ő éppen elgyengült és egy kis vígasztalásra vágyik. A szülő természetesen akkor hiteles, ha a gyermekéhez hasonlóan meglévő érzéseit ő is kifejezésre juttatja, de egyáltalán nem mindegy, hogy mindezeket követően mit sugároz a gyermek felé. 

Fontos, hogy a szülő (ne csak szavakkal) azt közvetítse, hogy a gyermeke a haj- és szőrzethiánya ellenére is szerethető, és hogy ettől függetlenül is szép/helyes. Hangsúlyozható, és gyakrabban kiemelhető például, hogy a gyermeknek milyen szép a szeme/ pirospozsgás az arca/ erős a válla/ hosszú a lába/stb.,  és - hogy ne csak a külsőségekben gondolkodjunk - kedves/ figyelmes/ bátor/ lelkesítő/ közösségépítő/ stb. a személyisége.

A szülő azzal is sokat tud segíteni, hogy erőt sugároz. Végiggondolva ő maga is rájöhet - és aztán ezt a gyermek felé is közvetítheti - hogy ettől a helyzettől a világ még nem dőlt össze. Azzal is segít, hogy átadja a gyermekének azt a hitet, hogy ettől ő még éppen olyan értékes, szerethető és teljes életre képes, mintha lenne haja. Segít továbbá annak a tudásnak az átadásával is, hogy a hajhullása okozhat ugyan kellemetlen helyzeteket, perceket, pillanatokat, de ettől a gyermekét ő még bármire képesnek tartja, és olyannak látja őt, aki bármit elérhet, amit csak szeretne. 

Szomorkodás helyett (vagy a természetes szomorkodás mellett/után) szóljon az élet inkább az örömökről, a lehetőségekről, a képességekről, az élményekről. Meg kell próbálni átkeretezni a nehézségeket, a betegséget, a kezeléseket. 

A test, haj, és a foltok mellett a lélekkel is fontos törődni. A léleknek (és az önértékelésnek) pedig az elfogadás, a pozitív érzések, és a megküzdésre való képesség hangsúlyozása a gyógyír.

További olvasnivaló:
  • A szülőknek (is) szóló korábbi bejegyzéseim ITT és ITT olvashatóak. 
  • Sokat segít, ha a szülő tudja, mivel is van dolga és az érdeklődőknek is tényszerűen elmondható, hogy mi ez a betegség. A foltos hajhullás leírása ITT olvasható.  
  • A kapcsolatfelvétel a sorstársakkal szintén sokat segíthet, mivel a közösség a család mellett egy második megtartó hálóként funkcionál. A Magyar Alopecia Areata Közösség ezt a szerepet próbálja betölteni 2010 óta. A sorstársközösségről ITT lehet többet megtudni. 
© Minden jog fenntartva! Az írás engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. A bejegyzés linkje megosztható. 

2014. július 22., kedd

kaTARzis szülinap

Marcsit a kaTARzis kiállításnak köszöhetően ismertük meg. Amikor 2013. május 31-én a legelső megnyitó kezdete előtt nem sokkal megérkeztünk a Mozsár Kávézóhoz, izgatottan súgtunk össze Verával egy kék kendős lány közeledtét látva, akit addig nem ismertünk.    
Fotó: Lukács Krisztián, © kaTARzis kiállítás - Minden jog fenntartva!
Marcsi a barátnőmék asztálához ült, akik addig is szóval tartották, míg a megnyitóbeszéd után végre bemutatkozhattunk egymásnak. Mint kiderült, eddig nem ismert sorstársakat, és a kiállítás megnyitóját remek alkalomnak tartotta a találkozásra. Elérhetőséget cseréltünk, és azóta már ő is lelkes tagja a sorstársközösségünknek, valamint a kiállítás megnyitókra utazó "delegációknak".   

Marcsi szusi szakácsként dolgozik, és miután felajánlotta, hogy egyszer készít majd nekünk finomságokat, úgy döntöttünk, hogy a kaTARzis kiállítás első születésnapját szusi-kóstolóval fűszerezzük. Egész nap a konyhában sürgött-forgott, hogy a szem-szájnak ingere terülj-terülj asztalkamát elénk varázsolja.  
A szülinapi buli japán hangulatát Verbőci Patrícia, a kaTARzis kiállítás fotósa fokozta tovább, amikor megérkezett táskájában három yukatával, japán tradícionális nyári női viselettel. Patrícia az egyetem befejezése után ösztöndíjas volt egy éven át Fukuókában, ahol elvarázsolta a japán kultúra. Nemrég a szigetvári közönség láthatta A nő Japánban című kiállítását. Így kapcsolódtak tehát össze a szálak: a kaTARzis kiállítás keretében látható képek 50-es évekbeli - nyomokban pin-upot idéző - amerikai plakátsítulsa, a foltos hajhullással együttélő magyar nők és egy kis Japán.

A finom falatok, valamint a ruhapróba után a pillangós-madárkás torta következett: tüzijátékkal és a gyertya közös elfújásával... 
Nagyszerű élmény volt az egy év alatt nyolc helyszínt megjárt kaTARzis kiállítás első születésnapi bulija!

Fotók: az első kép kivételével Kalmár Péter

© kaTARzis kiállítás - Minden jog fenntartva! A képek és az írás engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. A bejegyzés linkje megosztható. 

2014. július 11., péntek

Légtánc

Laura Dasi egy 43 éves jógatanár, és előadóművész, akinek egy 19 és egy 16 éves gyermeke is van. Mellesleg, de tényleg csak mellesleg, a foltos hajhullás nevű betegségben szenved. Öt éve hullott ki a haja, és eleinte kopaszsága miatt szégyelte és csúnyának találta magát, legszívesebben elrejtőzött volna az emberek elől. 

Pár évvel később elhatározta, hogy követi az álmait, melyben foltos hajhullása sem akadályozhatta meg. Lenyűgözte a légtánc, melyhez baletttáncos múltja és jógatanársága is jó alapot nyújtott számára. Eljárt légtáncórákra, és mára egy fantasztikus előadóművész lett belőle, aki a színpadon a zene és a mozdulatok hatása alá kerülve már gyönyörűnek éli meg magát. 

Az amerikai "Csillag születik" című műsorba is jelentkezett, mert szerette volna a korábbi rejtőzködéssel ellentétben minél több embernek megmutatni önmagát. 
Közvetleni youtube link: itt

Előadása hatalmas sikert aratott. Az egyik zsűritag szerint mindannyiunknak van valamilyen nehézsége, amit le kell győznünk. Véleménye szerint Laura az előadásával mindent legyőzött. Azzal, hogy megnyílt, kinyitotta a nézők szívét is. 

Hosszabb-rövidebb ideig mindannyian küzdünk új külsőnk elfogadásáért, melyet minden sorstárs megtapasztal. Eljön azonban a pont mindannyiunk életében, amikor visszavesszük az irányítást  az életünk felett a foltos hajhullástól, és nem hagyjuk, hogy ez az állapot akadályt állítson bármilyen téren is elénk. És talán szép lassan nemcsak, hogy megtanulunk vele együtt élni, de még széppé és szerethetővé is válik számunkra kopasz énünk. 

Érdemes megnézni Laura további, interneten található fotóit, mert valóban gyönyörűek: itt, itt, itt és itt. A facebookon itt és itt követhetitek.

2014. június 6., péntek

kaTARzis Miskolcon


Miskolci Ifjúsági és Szabadidő Ház, 2014. március 29.
Szombat délelőtt így kerültek fel az első képek a galéria falára. 
Így pedig az utolsók...
Már megérkeztek az első vendégek, mire délután visszaértünk a helyszínre. 
Megtelt a galéria, mire megkezdődött a sok-sok meglepetést tartogató megnyitó.

Cafe Quartet muzsikált...
...aztán a lányok megleptek minket,
a Cafe Quartet pedig a "Happy Birthday"-t játszotta.
Vera bátorságának köszönhetően a közönség szem- és fültanúja lehetett 
az első Cafe Quartet - kaTARzis zenei koprodukciónak is.
 
A miskolci kiállítás kapcsán ismét sokan olvashattak, hallhattak a kaTARzis kiállítás képeiről, a foltos hajhullás nevű betegségről, valamint az e betegségben szenvedők sorsársközösségéről, a Magyar Alopecia Areata Közösségről. Néhány példa: 
  • A 2014. április 12-i Észak-Magyarországban "A lelki utat nem lehet megspórolni" címmel jelent meg egy interjú, de a napilap ezen kívül is sokszor adott hírt rólunk, amit az Eszak.hu-n is olvashattak a helyiek: kaTARzis - képek az elfogadásról, valamint kaTARzis: meghosszabbítva címmel is írtak rólunk.
  • A Minap.hu Igazán nőies nők - haj nélkül című cikkében többek között az is olvasható, hogy "a nőt nem a derékmérete, a combhossza vagy épp a haja határozza meg, hanem a belső lénye, kisugárzása" és, hogy"a nem mindennapiban is jelen van a szépség, a harmónia, a lágyság, az érték - a nő"
  • kaTARzis kiállítás Miskolcon címmel a Nemzeti Művelődési Intézet honlapján is olvashattak a szerző által "életigenlőnek" tartott kiállításunkról. 
  • Farkas Erzsébet a Szent István Rádió hallgatói számára készített interjút.
Az egy hónappal meghosszabbított kiállítás 2014. május 30-i zárásának másnapján egy kaTARtikus szülinapi partyt rendeztünk (beszámoló is jön ám hamarosan :)). Hihetetlen, hogy az első megnyitó óta eltelt egy év alatt milyen sok helyre, és mennyi emberhez eljutott üzenetünk! A folyamatosan frissülő összefoglalóban bepillantást kaphattok az egy év során történtekbe. 

Ezúton is köszönjük az érdeklődést, a sok-sok támogatást, bátorítást és szeretetet, amiben kivétel nélkül minden helyszín kapcsán részünk volt!

© kaTARzis kiállítás. Minden jog fenntartva! A képek engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. A bejegyzés linkje megosztható. 

2014. június 5., csütörtök

Nyitott kézzel szeretni

Carl Rogers: Nyitott kézzel szeretni

A héten egy barátommal beszélgetve eszembe jutott egy történet, amit a nyáron hallottam.
“Egy könyörületes személy látta, hogyan küszködik egy pillangó, hogy kiszabadítsa magát a bábból. Segíteni akart neki. Nagyon gyengéden, szálanként bontogatva kitágította a lyukat, kialakított egy kijáratot. A pillangó kiszabadult, kibújt a bábból, bizonytalanul bukdácsolt, de nem volt képes repülni. Ez a könyörületes személy valamit nem tudott. Ez pedig az, hogy csak a megszületés, a kibújás küzdelme során tudnak annyira megerősödni a szárnyak, hogy repülni lehessen velük. Ez a pillangó megrövidített életét a földön vergődve töltötte, és soha sem ismerte meg a szabadságot. Sosem élt igazán.”
Én úgy mondom: nyitott kézzel szeretni. Ez egy olyan tapasztalat, ami lassan ért meg bennem, a fájdalom tüzében és a türelem vizében kovácsolódva. Azt tapasztalom, hogy muszáj felszabadítanom azt, akit szeretek, mivel, ha görcsösen ragaszkodom hozzá, rácsimpaszkodok, vagy megpróbálom irányítani, azt veszítem el, akit megtartani próbálok.
Ha én megpróbálok megváltoztatni valakit, akit szeretek – mivel úgy érzem, én tudom, milyennek kéne lennie –, akkor egy nagyon értékes jogától fosztom meg: a jogtól, hogy felelősséget vállaljon saját életéért, választásaiért, döntéseiért, létformájáért. Valahányszor ráerőltetem a kívánságomat, vagy akaratomat, vagy megpróbálok hatalmat gyakorolni fölötte – megfosztom a fejlődés és a felnőtté érés teljes lehetőségétől. Saját birtoklási vágyammal korlátozom, még akkor is, ha jó szándékkal teszem ezt.
A legkedvesebben óvó cselekedeteimmel is csak korlátozni és sérteni tudok. Védelmem vagy túlzott figyelmességem, a szavaknál ékesszólóbban mondja a másik személynek: “Te képtelen vagy magadra vigyázni, nekem kell veled törődnöm, vigyáznom rád, mert te az enyém vagy, én vagyok érted felelős!”
Ahogy tanulom és gyakorlom, egyre inkább tudom mondani annak, akit szeretek, hogy:
”– Szeretlek téged, értékellek téged, tisztellek és bízom benned, hogy birtokában vagy, illetve ki tudsz fejleszteni magadban olyan erőt, képességet, hogy mindazzá váljál, ami lehetséges számodra, ha én nem állok az utadba.
– Annyira szeretlek, hogy teljesen felszabadítalak, hogy egymás mellett sétáljunk örömben és bánatban.
– Együtt fogok veled érezni, ha sírsz, de nem foglak arra kérni, hogy ne sírj.
– Törődni fogok a szükségleteiddel, támogatni foglak, de nem tartalak vissza, amikor már egyedül tudsz menni.
– Mindig készen fogok állni, hogy veled legyek bánatodban, magányodban, de nem fogom elvenni tőled.
– Igyekezni fogok, hogy figyeljek a szavaidra, azok jelentésére, de nem ígérem, hogy mindig egyet fogok veled érteni.
– Néha dühös leszek, és akkor ezt olyan nyíltan fogom neked megmondani, hogy ne kelljen a különbözőségeink miatt elutasítást, vagy elidegenedést éreznem.
– Nem tudok mindig veled lenni, nem hallom meg mindig, amit mondasz, mert van, amikor magamra kell, hogy figyeljek, magammal kell törődjek, és ilyenkor is olyan őszinte leszek veled, amennyire tudok.”
Tanulom, hogy ki tudjam ezt fejezni azoknak, akiket szeretek, akikkel törődök – akár szavakkal, akár azzal, ahogyan létezem másokkal, és magammal. 
Ezt úgy hívom, hogy nyitott kézzel szeretni. 
Nem vagyok képes mindig távol tartani a kezemet a bábtól, de már egyre jobban megy.
(Forrás: itt és itt)

2014. május 6., kedd

Haj vagy paróka?


Lassan egy éve lesz annak, hogy egy másik fazonról a képen látható parókára váltottam (egészen pontosan visszaváltottam, hiszen 2011-ben már egyszer volt szerencsém hozzá)

Kb. egy évvel voltam egy munkahelyváltás után, melynek kezdetén úgy döntöttem: ezúttal nem osztom meg mindenkivel a betegségem történetét és következményeit. A főnököm és néhány régebbről ismert kolléga tudott arról, hogy parókát hordok, sokan viszont nem (vagy legalábbis nem tőlem). :) 

Mindez tudatos, jól végiggondolt döntés volt a részemről. Nem a félelem vezérelt, egészen egyszerűen csak azt szerettem volna, hogy a szakmai feladatok határozzák meg a kollégák és a köztem újonnan kialakuló kapcsolatot (ha már egyszer egy munkahelyen vagyunk :)).

Ha lettek is volna illúzióim (persze nem voltak) az információ (nem) áramlásával kapcsolatban, a paróka-csere kapcsán tapasztalt reakciók (egészen pontosan ezek hiánya) meggyőztek arról, hogy kiválóan és egyben elismerésre méltóan diszkréten működött az infótovábbítás a munkaközösségünkben. :) 

A 2011-es váltással ellentétben ezúttal nem volt annyira szembeötlő a változás, de azért látható volt az új fazon és szín. Rutinos újparókásként már nem mentem el a csere előtt leglább két hét szabadságra (hátha elfelejtik a kollégák, hogyan néztem ki, és nem tűnik fel visszatértemkor az új frizura), és nem is forgolódtam álmatlanul egész éjjel azon szorongva, hogy milyen reakciókban lesz részem. Sőt. Izgatottan vártam, hogy az új dögös vörös parókámban menjek dolgozni, és bezsebeljem a dícséreteket (akkoriban épp jól jött  volna egy kis külső megerősítés :)). 

Ezzel szemben szinte csak egy félig visszaszívott "De jó a ha...jad?!"-dal kellett beérnem. Vicces volt a kollégák arckifejezésével és természetellenes némaságával találkozni. :) Kicsivel később tudtam meg - amire a frizuracsere napján természetesen én magam is rájöttem -, hogy természetesen mindenki tudott arról, hogy parókát hordok, és persze, hogy senki sem vak, csak éppen azt nem tudták, mit is illik ilyen helyzetben mondani.

Kivétel nélkül nagyon kedves és szociálisan érzékeny kollégákról van szó, akik úgy vélték, nem örülnék neki, ha emlékeztetnének rá, hogy parókát hordok (és pár éve még igazuk is lett volna), azt meg azért mégsem mondhatták, hogy jó (vagy legalábbis új és más :)) a hajam, ha egyszer az (per pillanat legalábbis) nincs. Így viszont maradt a dermedt, és furcsa némaság, a csillogó szemek, és gondolom a hátam mögötti - kétség nem fér hozzá - jóindulatú véleménycsere. 

Milyen jó is azonban, hogy az ilyen helyzetekre van még egy kiváló szavunk! Ha gondban lennétek, mit is mondjatok, legközelebb bátran dícsérjétek meg egyszerűen csak az új frizurám. ;)

© Minden jog fenntartva! A kép és az írás engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. A bejegyzés linkje megosztható. 

2014. április 29., kedd

Befogadni vagy kivetni

Mezey Katalin: Befogadni vagy kivetni

Engem nem kell már megszeretni,
csak befogadni vagy kivetni.

Aztán, hogy köztetek megálltam,
bennetek magamra találtam

most rátalálhattok ti bennem
arra, miért útnak eredtem.

A vidámságot mindenekben
és mindenekfölött szerettem,

de tudom, egyre komolyabban,
vidámság, minden, azután van:

Íme, hát batyúm kipakolva,
országos vásár, fölötte ponyva.

Ezt hoztam. Lássuk, kell-e vagy nem kell?
Nincs hozzá alkum, így kel, ha elkel.

Olyan, mint minden, jó s rossz a rendben
furcsa törvényben elkeveredtem.

Megvallom, nincs is benne más szándék,
csak olyan, mintha tükörnek állnék;

tükör is, meg tán bújócskajáték:
magamban is tirátok látnék.


Vers innen. 

2014. március 24., hétfő

Elfogadni és szeretni önmagunkat

Ha felfrissülésre, kikapcsolódásra vágyunk, kérünk egy masszázst, befizetünk egy wellness hétvégére, elmegyünk moziba, színházba, koncertre... azaz törődünk a testünkkel és az elménkkel. A lelkünkkel azonban kevesebbet foglalkozunk, pedig ugyanúgy a részünk, és ugyanúgy igényli a figyelmet és a gondoskodást. 

Nemrég kaptam egy levelet a Nyitott Akadémiától az "Elfogadni és szeretni önmagunkat" című rendezvényükről, melyben igazán lényegretörően fogalmazzák meg, miért is jó önmagunkkal jóban lenni...(ld. lentebb). 

Hogyan tudom elfogadni és szeretni önmagam? Erről írok itt a blogon már több mint négy éve. Saját bőrömön tapasztalatom nap, mint nap, hogy mindennek (mindennek!) ez az alfája és az omegája (és azt is, hogy könnyebb írni, olvasni róla, mint megélni ezt az érzést). Ennek ellenére, vagy éppen ezért meggyőződésem, hogy érdemes belevágni a "lélekmódváltásba", mert egy egészen új minőségű életünk lehet általa. 

"Sokszor a külvilágban próbáljuk (sikertelenül) megoldani mindazt, ami valójában belülrõl bomlaszt, s kívül legfeljebb tünetileg kezelhetõ. Nehéz és fájdalmas ezzel szembenézni, de hiába szeretnénk harmonikus kapcsolatokat kialakítani, vagy próbáljuk megjavítani az elromlott jelenlegieket: amíg önmagunkat kevésnek, elégtelennek, rossznak érezzük, a szeretteink oldalán is boldogtalanok leszünk, bármilyenek is legyenek õk. 

Amíg nem vagyunk jóban önmagunkkal, semmilyen eredményünk, teljesítményünk nem hozza meg azt az érzést, amire vágyunk - csak pillanatnyi enyhületet nyerhetünk általuk, de mély örömet és elégedettséget nem. 

Amíg nem tudjuk becsülni azt az embert, aki ránk néz a tükörbõl, addig másokat sem vagyunk képesek teljesen elfogadni, bármennyire is törekedjünk erre - és a felõlük érkezõ szeretet is csak töredékesen jut el hozzánk, így mindig éhesen hagy. 

Tiszta szívbõl elfogadni és szeretni önmagunkat azonban nem könnyû, ha fájdalmas kudarcok terhét cipeljük magunkkal, ha bizonyos lekicsinylõ mondatok belénk égtek, ha a szüleink sem fogadtak el minket feltétel nélkül. 

Ebben az esetben önismereti munkára van szükségünk, hogy felnõtt fejjel csodálkozzunk rá: minden negatív tulajdonságunkkal, kicsinyes gondolatunkkal, elhibázott tettünkkel együtt is értékes emberi lények vagyunk. 

Az április 27-i egész napos Nyitott Akadémia elõadói gazdag eszköztárból válogatva nyújtanak gyakorlati segítséget ahhoz, hogy más nézõpontból tudjunk önmagunkra tekinteni, és észrevegyük azt is, amit a múltban megélt kudarcok, fájdalmas mondatok, saját negatív sémáink eddig eltakartak elõlünk."

Bővebb információ és jegyvásárlás itt: http://www.nyitottakademia.hu/event/410

2014. március 15., szombat

Kaposvári kaTARzis kiállítás

A kaTARzis (vándor)kiállítás a 2014. évi turnéját Kaposváron, az Együd Árpád Kulturális Központban kezdte. 2014. január 17-én délelőtt három dél-dunántúli barátunknak köszönhetően a képek felkerültek a parvánokra.




Mire a budapesti küldöttség, valamint a helyi közönség megérkezett, addigra minden a helyére került. Köszönjük Gregorovics Tamás, Komlós Attila és Márkus István!
 Nem is maradt más dolgunk, mint megnyitni a tárlatot...

 ... és interjút adni a helyi média munkatársainak.

A Somogy TV-ben már az aznap esti híradóban láthattak rólunk egy pár perces összeállítást. Pár nappal később pedig egy hosszabb interjú került adásba a kaTARzis kiállításról a Kapos TV Géniusz kulturális magazinjában. A megnyitó beszédeket követően a közönség közelről is barátkozhatott a képekkel... 
...mi pedig, mielőtt elbúcsúztunk a képektől, összegyűltünk a kihagyhatatlan csoportképhez.  
Ezt követően belevetettük magunkat a kaposvári éjszakába...  

...hogy koccintsunk egyet 2014. első kaTARzis kiállítására.
Fáradhatatlan "söfőrjeinknek" köszönhetően még aznap hazaindultunk, de a kaTARzis kiállítás képeit még egy hónapon keresztül, 2014. február 17-ig élvezhette a helyi közönség. 

Ez idő alatt tudósított rólunk a Rádió Most Kaposvár, valamint a Jazzy Rádió, az egyik képünk a Nap Képe lett, és olvashattak rólunk a Somogy Televízió honlapján, valamint a Hetedhéthatár magazinban. Ajánlott minket a Somogyi Programok, a Kaposvár Most, a kapos.hu, a Szállásvadász, a Port.hu, a Fidelio.hu, az Est.hu, a Kaposest.hu, a Kiállításajanló, a wherevent.com, és a Kisalfold.hu

A kaTARzis kiállítás képei most Borsod-Abaúj-Zemplén megye felé veszik az irányt, ahol a miskolci Ifjúsági Ház ad otthont a tárlatnak 2014. március 29. és április 25. között.

Aktualitások és köszönetnyilvánítás ITTA fotókat (az utolsó kivételével) Komlós Attila készítette.

© kaTARzis kiállítás - Minden jog fenntartva! A képek és az írás engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. A bejegyzés linkje megosztható. 

2014. február 23., vasárnap

Tündérmese

"Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét határon és az Óperenciás tengeren is túl, egészen pontosan az Amazonas esőerdejében, élt egy félénk teknőslány, akit Flórának hívtak. 

A félénk teknőslány legnagyobb örömét az olvasásban és az álmodozásban lelte. Kedvenc története a hatalmas óceánról szólt, ahol a meleg Golf-áramlat hullámait meglovagolva élnek távoli teknős-rokonai. Órákon át ábrándozott a világ felfedezéséről és a tenger nyújtotta szabadságról, mint ahogy azzal is napokat tudott eltölteni, hogy nézte a szabadon repkedő madarakat, szitakötőket és pillangókat. Irigyelte szépségüket, kecsességüket és szabadságukat. Ezzel szemben utálkozva fordította el fejét, ha a folyóban véletlenül megpillantotta saját tükörképét. 

Az egyik nap, miközben az Amazonas folyó partján álmodozott, az arcára repült egy pillangó, akit sehogy sem tudott elzavarni onnan. Először csak kedvesen, majd egyre dühösebben hadonászott lábaival, de a pillangó csak nem repült el róla. 
Kép innen.

Ekkor jutott eszébe, amit nemrég tanultak az iskolában a Júlia nevű pillangókról, akiknek az életben maradásukhoz elengedhetetlen a teknősök könnycseppjében található só, ezért könnyivó pillangóknak is hívják őket. A pillangó azért nem repült tovább Flóra mérges hadonászására, mert annyira legyengült már a só hiányától, hogy egészen egyszerűen nem volt hozzá ereje. 

Flóra teljesen kétségbeesett. Nem szerette volna, ha a pillangó a szeme láttára pusztul el, sajnos azonban már évek óta nem tudott sírni, és meg volt  róla győződve, hogy nincsenek is könnyei. Bánatában, hogy miatta most meghal egy szépséges pillangó, szomorúan lehorgasztotta fejét.

Amikor megpillantotta magát a folyó víztükrében, azt hitte, hogy csak a szeme káprázik, ám minél tovább nézte tükörképét, annál biztosabb volt benne, hogy ez nem hallucináció, hanem a valóság. Flóra egy szép, bordó virággá változott, melynek puha, bársonyos szirmai óvón ölelték át az elgyengült, erőtlen narancssárga pillangót. Flórát nagyon meghatotta a kemény páncélja és a vastag, ráncos bőre mögé rejtőzött szépség, lágyság és gyengédség. 

Ekkor jött rá, hogy mennyire vágyik ő maga is egy kis szeretetre, dédelgetésre, gondoskodásra. És lám, nem is kell messzire mennie, hogy ezt megkapja, hiszen ő maga ez a lágyan óvó, pihe-puhaság. Ezen a felismerésen annyira meghatódott, hogy még a könnye is kicsordult, megmentve ezzel a pillangó életét." (Flóra, az Amazonas félénk teknőse (részlet))

© Minden jog fenntartva! Az írás engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. A bejegyzés linkje megosztható. 

2014. február 15., szombat

Mit üzen a testem?


Két évvel ezelőtt voltam egy előadáson, amit Buda László tartott az önszabtázsról, vagyis arról, hogyan akadályozzuk mi magunk azt, hogy jövőnk pozitívan, az álmainknak megfelelően és kitűzött céljainkkal összhangban alakuljon. 

Ezt követően a Nyitott Akadémia jóvoltából egyre többet hallottam Buda Lászlóról, valamint a nevéhez köthető szomatodráma módszerről, melynek kipróbálásával már régóta kacérkodtam. 

Ősszel jelent meg a Mit üzen a tested? című könyve, melynek könyvbemutatóján is ott voltam. A bemutató keretében Pál Ferenc beszélgetett a szerzővel a könyvről, a módszerről, a szerző hitvallásáról.

Hiteles és meggyőző volt. A beszélgetés és a könyv is. Azóta a Buda László által vezetett képzésbe is belevágtam, és már egy alkalom után olyan élményekkel gazdagodtam, ami teljesen megváltoztatta addigi gondolkodásmódomat a haj- és szőrzetvesztésemet okozó immunrendszeremmel kapcsolatban. Egyelőre még érik, érlelődik bennem a pár héttel ezelőtti felismerés, melyről talán később egy külön bejegyzésben is beszámolok majd.  

A könyvet és a módszert viszont addig is szívből ajánlom, mert az önismereten túl segíti az önelfogadást, és elindít az egészséges önszeretet útján, mely többek között a harmonikus emberi kapcsolatok egyik nagyon fontos feltétele. 

Buda László úgy véli, hogy az "önismeret önszeretet nélkül eléggé megterhelő tud lenni", ezért "[...] az első lépés, hogy a saját magunkhoz fűződő viszonyunkat feltérképezzük, és módszeresen megtisztogassuk lelkivilágunkat az önutálat, a kisebbrendűségi érzés, az érdemtelenségtudat, a tökéletességre törekvés bénító mintáitól, és mindattól a meggyőződéstől, mely negatív színben tüntet fel minket belső tükrünkben. A gyógyulás önmagunk elfogadásával és szeretetével kezdődik. [...]"