2014. február 23., vasárnap

Tündérmese

"Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét határon és az Óperenciás tengeren is túl, egészen pontosan az Amazonas esőerdejében, élt egy félénk teknőslány, akit Flórának hívtak. 

A félénk teknőslány legnagyobb örömét az olvasásban és az álmodozásban lelte. Kedvenc története a hatalmas óceánról szólt, ahol a meleg Golf-áramlat hullámait meglovagolva élnek távoli teknős-rokonai. Órákon át ábrándozott a világ felfedezéséről és a tenger nyújtotta szabadságról, mint ahogy azzal is napokat tudott eltölteni, hogy nézte a szabadon repkedő madarakat, szitakötőket és pillangókat. Irigyelte szépségüket, kecsességüket és szabadságukat. Ezzel szemben utálkozva fordította el fejét, ha a folyóban véletlenül megpillantotta saját tükörképét. 

Az egyik nap, miközben az Amazonas folyó partján álmodozott, az arcára repült egy pillangó, akit sehogy sem tudott elzavarni onnan. Először csak kedvesen, majd egyre dühösebben hadonászott lábaival, de a pillangó csak nem repült el róla. 
Kép innen.

Ekkor jutott eszébe, amit nemrég tanultak az iskolában a Júlia nevű pillangókról, akiknek az életben maradásukhoz elengedhetetlen a teknősök könnycseppjében található só, ezért könnyivó pillangóknak is hívják őket. A pillangó azért nem repült tovább Flóra mérges hadonászására, mert annyira legyengült már a só hiányától, hogy egészen egyszerűen nem volt hozzá ereje. 

Flóra teljesen kétségbeesett. Nem szerette volna, ha a pillangó a szeme láttára pusztul el, sajnos azonban már évek óta nem tudott sírni, és meg volt  róla győződve, hogy nincsenek is könnyei. Bánatában, hogy miatta most meghal egy szépséges pillangó, szomorúan lehorgasztotta fejét.

Amikor megpillantotta magát a folyó víztükrében, azt hitte, hogy csak a szeme káprázik, ám minél tovább nézte tükörképét, annál biztosabb volt benne, hogy ez nem hallucináció, hanem a valóság. Flóra egy szép, bordó virággá változott, melynek puha, bársonyos szirmai óvón ölelték át az elgyengült, erőtlen narancssárga pillangót. Flórát nagyon meghatotta a kemény páncélja és a vastag, ráncos bőre mögé rejtőzött szépség, lágyság és gyengédség. 

Ekkor jött rá, hogy mennyire vágyik ő maga is egy kis szeretetre, dédelgetésre, gondoskodásra. És lám, nem is kell messzire mennie, hogy ezt megkapja, hiszen ő maga ez a lágyan óvó, pihe-puhaság. Ezen a felismerésen annyira meghatódott, hogy még a könnye is kicsordult, megmentve ezzel a pillangó életét." (Flóra, az Amazonas félénk teknőse (részlet))

© Minden jog fenntartva! Az írás engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. A bejegyzés linkje megosztható. 

2014. február 15., szombat

Mit üzen a testem?


Két évvel ezelőtt voltam egy előadáson, amit Buda László tartott az önszabtázsról, vagyis arról, hogyan akadályozzuk mi magunk azt, hogy jövőnk pozitívan, az álmainknak megfelelően és kitűzött céljainkkal összhangban alakuljon. 

Ezt követően a Nyitott Akadémia jóvoltából egyre többet hallottam Buda Lászlóról, valamint a nevéhez köthető szomatodráma módszerről, melynek kipróbálásával már régóta kacérkodtam. 

Ősszel jelent meg a Mit üzen a tested? című könyve, melynek könyvbemutatóján is ott voltam. A bemutató keretében Pál Ferenc beszélgetett a szerzővel a könyvről, a módszerről, a szerző hitvallásáról.

Hiteles és meggyőző volt. A beszélgetés és a könyv is. Azóta a Buda László által vezetett képzésbe is belevágtam, és már egy alkalom után olyan élményekkel gazdagodtam, ami teljesen megváltoztatta addigi gondolkodásmódomat a haj- és szőrzetvesztésemet okozó immunrendszeremmel kapcsolatban. Egyelőre még érik, érlelődik bennem a pár héttel ezelőtti felismerés, melyről talán később egy külön bejegyzésben is beszámolok majd.  

A könyvet és a módszert viszont addig is szívből ajánlom, mert az önismereten túl segíti az önelfogadást, és elindít az egészséges önszeretet útján, mely többek között a harmonikus emberi kapcsolatok egyik nagyon fontos feltétele. 

Buda László úgy véli, hogy az "önismeret önszeretet nélkül eléggé megterhelő tud lenni", ezért "[...] az első lépés, hogy a saját magunkhoz fűződő viszonyunkat feltérképezzük, és módszeresen megtisztogassuk lelkivilágunkat az önutálat, a kisebbrendűségi érzés, az érdemtelenségtudat, a tökéletességre törekvés bénító mintáitól, és mindattól a meggyőződéstől, mely negatív színben tüntet fel minket belső tükrünkben. A gyógyulás önmagunk elfogadásával és szeretetével kezdődik. [...]"