A gyász a veszteség által kiváltott reakció. Esetemben a veszteség tárgya a hajam volt, ám a foltos hajhullás szeszélyessége megnehezítette a gyász folyamatának hagyományos megélését.
A foltok hirtelen távozásai, majd visszatérései arra kényszerítettek, hogy újra és újra elölről kezdjem a veszteség feldolgozását, miközben folyamatosan ott munkált bennem a remény, hogy hamarosan újra visszanő a hajam, és elfelejthetem életemnek ezt a szörnyű időszakát. Talán ezért is tarthatott évekig állapotom elfogadása.
Ahogy foltjaim sokasodtak, egyre nehezebb volt tükörbe néznem. Nem volt ismerős (és egyáltalán nem volt szerethető), aki visszanézett rám. Nem tudtam elfogadni, hogy a tükörképem valójában én vagyok. Ennek ellenére mégis állandóan a tükör előtt álltam, és a foltjaimat méregettem, valamint a visszanövő hajszálaimat számolgattam.Önértékelésem negatív rekordokat döntögetett, bezárkóztam, és minden olyan lehetőségre nemet mondtam, ahol állapotom rejtegetésére nem volt módom. Nem sajnáltam órákat tölteni reggelente a tükör előtt, hogy az összes foltomat elfedjem mielőtt kiléptem volna az utcára. Megszállottan "normális" akartam lenni.
Érdekesen alakult a hagyományos és alternatív gyógyító intézményekhez való viszonyom is. Egy-egy aktív, de eredménytelen okkereső periódust a csalódottság miatt mindig egy passzívabb időszak követett, amikor minden orvost, módszert, szert és gyógyszert a hátam közepére kívántam. Elegem lett a kísérleti nyúl szerepéből.
Mint ahogyan a gyászolók általában, én is érzelmek kavalkádját éltem át. A tagadást követte a düh és a harag, majd felütötte fejét a szomorúság, a félelem és a depresszió.
Éveken keresztül keseregtem, és nem kaptam választ a mantraként ismételt "miért pont én" kérdésemre. Megszámlálhatatlan alkalommal áztattam sós könnyeimben kispárnámat, elsiratva fiatalságomat, kiegyensúlyozott és nyugodt életemet.
Végül mégiscsak az élni akarásom kerekedett felül. Elegem lett abból, hogy a hajhullásom korlátozza az életemet. Furcsamód sokat segített az Alopeciával való együttélés elfogadásában, hogy húszas éveim vége felé egyre többet és többet követelt magának testszőrzetemből, és nem nagyon volt már értelme új terápiás módszerekben sem reménykedni.
Alkut kötöttem vele: korlátozhatja haj- és szőrnövekedésemet, de az életem felett innentől kezdve én rendelkezem! Visszaszereztem az irányítást, és elkezdtem megtanulni, hogyan lehet az állandó küzdés jelenléte nélkül együtt élni a hajhullással.
És ha ez nem lenne elég, ma már képes vagyok a hajhullásomra pozitívan is tekinteni. Neki köszönhetően váltam azzá, aki vagyok: egy erős, küzdeni képes, empatikus, segítőkész nővé, aki elfogadja hiányosságait, és igyekszik kiaknázni a benne rejlő lehetőségeket.
"Amikor nagy csalódás ér bennünket, azt hisszük, itt a világ vége. Holott lehet, hogy épp egy nagy kaland veszi kezdetét." (Pema Chödrön, amerikai buddhista apáca)
És ha ez nem lenne elég, ma már képes vagyok a hajhullásomra pozitívan is tekinteni. Neki köszönhetően váltam azzá, aki vagyok: egy erős, küzdeni képes, empatikus, segítőkész nővé, aki elfogadja hiányosságait, és igyekszik kiaknázni a benne rejlő lehetőségeket.
"Amikor nagy csalódás ér bennünket, azt hisszük, itt a világ vége. Holott lehet, hogy épp egy nagy kaland veszi kezdetét." (Pema Chödrön, amerikai buddhista apáca)
© Photo credit: Molnár Gábor. Minden jog fenntartva! A fénykép és az írás engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. A bejegyzés linkje megosztható.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése