2013. november 2., szombat

Strangers Who Stare

John Rich "Strangers Who Stare" című kisfilmje a foltos hajhullással együttélőket mutatja be. Az angol nyelvű rövid filmben a foltos hajhullás különböző típusában szenvedő nők és férfiak mesélnek a betegséggel kapcsolatos érzéseikről. A kisfilm jól szemléleteti, hogy a foltos hajhullásnak nemcsak a megjelenési formája, hanem az érintetettekre gyakorolt lelki hatása is rendkívül eltérő.

A videó forrása: http://vimeo.com/73383853 

Liliana sokáig úgy érezte, hogy amíg nem nő vissza a haja, addig nem élhet teljes életet, de végül úgy döntött, nem vár tovább: foltokban kiuhullott hajából egy extrém frizurát és egy tetoválást is készíttetett magának. Emiatt viszont olykor szembe kell néznie az emberek előítéleteivel: rossz esetben egy drogfüggő lázadónak, jó esetben egy hóbortos művésznek nézik. 

Ellen arról mesél a filmben, hogy a foltok megjelenése és a velük való harc felerősítette depresszióját, és ezzel együtt a bűntudatát is. Józan ésszel belegondolva tudja jól, hogy ez nem egy életveszélyes betegség, és egy parókával "normálisnak" nézhet ki, mégsem tudott megbarátkozni megváltozott tükörképével. Mindez a hangulatára is rányomta a bélyegét, miközben viaskodott benne e rossz érzés a józan ész szavával, és bűntudata lett attól, hogy e betegség miatt depressziós. 

A külső megjelenés elfogadásának nehézségét Laura is említi. A haj és arcszőrzet elvesztésével addigi identitását is elveszítette, és egy hosszú gyógyulási és tanulási folyamat számára az, hogy a betegséggel kapcsolatos rossz érzéseit, valamint a hajhullás előtti külső karakterjegyeinek elvesztésével kapcsolatos fájdalmát elengedje. 

Louisenak is komoly nehézséget okozott elfogadnia betegségét és a külsejében bekövetkezett változást. A foltos hajhullása miatt nem elégedett meg azzal, hogy "jó" legyen a munkájában: úgy érezte, a legjobbnak kell lennie. Szomorú, ha azokra a dolgokra (különösen a családalapításra) gondol, amik a betegsége, vagy legalábbis részben a betegsége miatt kimaradtak az életéből. 

Antony a betegséggel való mindennapos együttélés lelki nehézségét emelte ki. Nem ő választotta ezt a betegséget, nem tehet róla, hogy így néz ki, mégis nap, mint nap szembesülnie kell az emberek reakciójával, akiktől egy kis együttérzést és megértést szeretne kapni.

Mark és Matthew ezzel szemben úgy döntött, hogy elengedik a veszteség okozta fájdalmakat, továbblépnek, és megkeresik a pozitív oldalát a betegségnek: haj- és szőrtelenségüknek köszönhetően kitűnnek a tömegből és rájuk biztosan mindenhol emlékeznek az emberek.

Ez a film is rávilágít arra, hogy mennyire fontos, hogy elgyászoljuk a veszteséget, ami egyénenként eltérő hosszúságú lehet. E folyamat során természetes és helyénvaló érzés a kétségbeesés, a harag, a reménytelenség, a szomorúság, az elkeseredettség, a félelem és a szorongás. Amennyiben viszont úgy érezzük, hogy beleragadtunk ebbe a helyzetbe, és nem tudunk alkalmazkodni, illetve továbblépni, akkor érdemes külső segítséget kérni, hogy lelki egyensúlyunk helyreálljon.

"Minél inkább próbálom fönntartani a múltbéli magamat, annál inkább eltűnök a jelenből, és csak vegetálok. Ha elengedem a múltat, és azt mondom, nézzük, mit tehetek most, egyszer csak a múlt kezd visszatérni. Most már elkezdhetek azokból az értékekből élni, amelyek a múltban az enyémek voltak, és látszólag már nem lehetnek azok. A fájdalom mellett a hála érzése is eltölt. Milyen szép volt! Az, ami már nincs többet, és soha többé nem is lesz. Ebben a pillanatban kezdem jól érezni magam. Ha tehát meg akarom menteni a múltamat, akkor itt az ideje, hogy elkezdjek a jelenben a jövő számára élni." Pál Ferenc

Nincsenek megjegyzések: