2015. november 7., szombat

Veszteségeink elgyászolása

A veszteség és a gyász témája november elejéhez közeledve minden évben hagsúlyosabbá válik. Nagyobb eséllyel találkozunk ilyenkor az e témákkal foglalkozó írásokkal is, melyek közül idén engem Polcz Alaine gondolata fogott meg: "Régen a siratás természetes volt. Azonban mostanra tabu lett a gyász, és ezáltal akár patológiás tünetek léphetnek fel. A gyász szó viszont nem csak a halotti gyászra értendő. Lehet gyászolni szerelmet, háborút, bármit. Előbb el kell merülni a gyászban, hogy utána kiemelkedhessünk."

Kevesen tudják, hogy akár még egy vágásból a bőrön is lehet veszteség-élmény: a szép, sima bőr elvesztéséé. Egy fog kihúzása is, hiszen annak a fognak is megvolt a maga szerepe és funkciója a mindennapi életünkben. Ennek ellenére nagyon ritkán gondolunk arra - és nem csak az ilyen "banálisnak" tűnő veszteségnél -, hogy megadjuk a továbblépéshez szükséges időt és figyelmet a méltó búcsúnak.
Kép innen

Lélektani szempontból fontos a veszteségeinkkel tudatosan is foglalkozni. A gyász folyamata és az ehhez kapcsolódó érzések univerzálisak minden veszteségnél, legyen az például személy, szerelem, kapcsolat, testrész, tárgy vagy életünk meghatározó helyszínei. A gyászfeldolgozás egyes szakaszai egyénenként eltérő hosszúságúak lehetnek, természetes visszaesésekkel. A gyász első fázisa a sokk, amit a kontrolláltság időszaka követ. Szeretteink elvesztésénél ez általában a temetésig tartó időszak. Ezután következik a tudatosulás fázisa, amikor gyorsan válthatják egymást a legkülönfélébb érzések: például a szomorúság, harag, tehetetlenség, kiüresedettség, félelem, szorongás, kilátástalanság, céltalanság. Az eleinte fájdalmas emlékezést egy idő után azonban felváltja az emlékek tudatos felidézése, ami fontos mérföldkő a veszteség elfogadása és feldolgozása felé vezető úton. Nem véletlen a gyászév fogalma, ugyanis egy év szükséges ahhoz, hogy találkozzunk a legtöbb olyan helyzettel (pl. ünnepekkel, évfordulókkal, évszakokkal), amelyekben immár a veszteséggel együtt kell helytállnunk. (Lásd bővebben a Napfogyatkozás Egyesület honalpján. A változás folyamatát bemutató ábra ITT látható.) 

Visszagondolva a hajam elvesztésének időszakára, nem lett volna haszontalan kicsit többet tudni a veszteség feldolgozásának leléktani hátteréről. Bizonyos helyzetekben (pl. végtag amputáció előtt) a gyászra való felkészülés már a veszteség bekövetkezte előtt megkezdődik. A felkészülés részeként az érintett először azt gondolja végig, írja össze, vagy rajzolja le, hogy mi volt abban a jó, amit az adott testrészével együtt csinált. Ilyenkor a pozitív élményeket kell felidézni. Második feladatként az érintett megköszöni a testrésznek, amit az érte tett. Végül összeírja, mit ígér meg a testrészének a jövőre vonatkozóan: milyen célokat tűz ki, mit fog megvalósítani a jövőben, immár a testrésze nélkül. 

Annak ellenére, hogy a foltos hajhullás hullámzása és ebből következően a harag-reménykedés-csalódottság-tehetetlenség-bizakodás állandó váltakozása miatt speciális veszteség-élmény lehet, érdemes végiggondolni és adaptálni a veszteség-feldolgozást elősegítő feladatokat. Én például húsz év távlatából írtam nemrég egy levelet a kihullott hajamnak (ld. ITT), amelyben (1) felidéztem mi volt jó a pár éves tünetmentes időszakban, (2) megköszöntem, hogy utolsó szálig küzdött velem együtt a foltok ellen, és (3) beszámoltam neki az önelfogadás terén elért eredményeimről.

A veszteség tárgyától függően változó a búcsúzáshoz és az elengedéshez szükséges idő. Ha nincs is mód a hosszabb és előzetes felkészülésre, pár (másod)percnyi félrevonulás, befeléfordulás és a következő mondat is segítheti az aktuális veszteség feldolgozásának megalapozását: „Eddig együtt voltunk, de most valamiért külön kell válnunk. Köszönöm az együtt eltölött időt, élményeket, és most békével elengedlek."

Nincsenek megjegyzések: