Épp most két éve annak, hogy Zs.-t megismertem. Kapcsolatunk kicsit később kezdődött, és elég reménytelennek indult, de kitartásának köszönhetően aztán mégiscsak belevágtunk és sok-sok közös élményben volt együtt részünk. Nyilván nem véletlen, hogy épp ebben az időszakban haladtam a legtöbbet az önelfogadás felé vezető úton.
Zs.-vel a munkámhoz kapcsolódóan épp abban a periódusban találkoztam először, amikor a korábbi és a későbbi időszakokhoz képest a parókás énem az átlagnál több pozitív visszajelzést és ajánlatot kapott. Mindebben nyilván nagy szerepe volt annak, hogy a változni akarásom elhatározását követően nőiességem kifejezésre juttatására is több figyelmet fordítottam.
Kicsit zavaros érzelmi életem miatt első randevúnkra csak hónapokkal később került sor. Bizonytalan voltam, hogy egyáltalán akarom-e ezt (vagy bármelyik) kapcsolatot, hiszen egy tapasztalat-, önbizalom-, haj- és szőrzethiányos nőt tudtam apportként felajánlani.
Zs.-t azonban nem sikerült elrettentenem. Pedig tényleg mindent "bevetettem". Rögtön az első randin a pénztártól való távozás utáni reklamációt elkerülendő, ismertettem a "csomagolás hibáit", majd újra és újra visszarettentem az érzelmi kötődés újdonságától. De Zs. kitartó volt, és idővel arról is meggyőzött, hogy amit eddig hibának véltem, az sokkal inkább különlegesség, ami akár még vonzó is lehet.
Sokáig, egészen pontosan a fotóim elkészültéig (nem tehetek róla, de nálam ez volt az áttörés), nem értettem, hogy miért tetszem neki, de nagyon hálás vagyok a meggyőzésem terén mutatott kitartásáért (is).
Más egyéb tényezők miatt azonban nem tudtam kapcsolatunkra "örökkön örökké tartó" formában gondolni, ezért kódolva volt, hogy előbb utóbb az elválás fájdalmas periódusán is át kell majd esnünk.
Életünk e pontjához érve érdekes volt megtapasztalnom kopasz énem reakcióját, aki e kapcsolatban élvezhette először azt, hogy őt is szereti végre valaki (itt a családtagoktól kapott szeretettől, annak eltérő jellegéből adódóan, eltekintenék).
Ekkor jöttem rá, hogy mindaddig, amíg nem vagyok képes feltétel nélkül elfogadni, és szeretni magamat, addig az érzelmi életem sem lehet stabil és kiegyensúlyozott.
Azóta kevésbé vagyok szigorú magammal szemben, igyekszem minél több olyan dolgot csinálni, amit élvezek és örömmel tölt el, elkezdtem lazítani túlzott maximalizmusomon és kötelességtudatomon, és nem utolsó sorban rendszeresen biztosítom kopasz énemet arról, hogy igen is szeretem...
Zs.-vel a munkámhoz kapcsolódóan épp abban a periódusban találkoztam először, amikor a korábbi és a későbbi időszakokhoz képest a parókás énem az átlagnál több pozitív visszajelzést és ajánlatot kapott. Mindebben nyilván nagy szerepe volt annak, hogy a változni akarásom elhatározását követően nőiességem kifejezésre juttatására is több figyelmet fordítottam.
Kicsit zavaros érzelmi életem miatt első randevúnkra csak hónapokkal később került sor. Bizonytalan voltam, hogy egyáltalán akarom-e ezt (vagy bármelyik) kapcsolatot, hiszen egy tapasztalat-, önbizalom-, haj- és szőrzethiányos nőt tudtam apportként felajánlani.
Zs.-t azonban nem sikerült elrettentenem. Pedig tényleg mindent "bevetettem". Rögtön az első randin a pénztártól való távozás utáni reklamációt elkerülendő, ismertettem a "csomagolás hibáit", majd újra és újra visszarettentem az érzelmi kötődés újdonságától. De Zs. kitartó volt, és idővel arról is meggyőzött, hogy amit eddig hibának véltem, az sokkal inkább különlegesség, ami akár még vonzó is lehet.
Sokáig, egészen pontosan a fotóim elkészültéig (nem tehetek róla, de nálam ez volt az áttörés), nem értettem, hogy miért tetszem neki, de nagyon hálás vagyok a meggyőzésem terén mutatott kitartásáért (is).
Más egyéb tényezők miatt azonban nem tudtam kapcsolatunkra "örökkön örökké tartó" formában gondolni, ezért kódolva volt, hogy előbb utóbb az elválás fájdalmas periódusán is át kell majd esnünk.
Életünk e pontjához érve érdekes volt megtapasztalnom kopasz énem reakcióját, aki e kapcsolatban élvezhette először azt, hogy őt is szereti végre valaki (itt a családtagoktól kapott szeretettől, annak eltérő jellegéből adódóan, eltekintenék).
Ekkor jöttem rá, hogy mindaddig, amíg nem vagyok képes feltétel nélkül elfogadni, és szeretni magamat, addig az érzelmi életem sem lehet stabil és kiegyensúlyozott.
Azóta kevésbé vagyok szigorú magammal szemben, igyekszem minél több olyan dolgot csinálni, amit élvezek és örömmel tölt el, elkezdtem lazítani túlzott maximalizmusomon és kötelességtudatomon, és nem utolsó sorban rendszeresen biztosítom kopasz énemet arról, hogy igen is szeretem...
© Minden jog fenntartva! Az írás engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. A bejegyzés linkje megosztható.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése