2010. július 19., hétfő

Akció, reakció

Mostanában olyan döntésekre szántam rá magam, amik még engem is megleptek. Lehet, hogy ezek kis lépésnek tűnnek, de számomra egyértelműen azt jelzik, hogy már nem hadakozom tovább az állapotom ellen. Elfogadom magam, és kész vagyok ezt megmutatni másoknak is.

Családtagjaim és barátaim szoktak fedetlen fővel látni, de mivel legtöbbször tartok tőle, hogy a szűk családon kívül (akik feltétel nélkül mindig elfogadtak) az ismerőseim esettleg kellemetlenül érzik majd magukat a hajhiányom miatt (ami valószínűleg csak egy buta feltételezés a részemről), sokszor vagyok kendőben. Gyerekek társaságában pedig eddig még soha nem fordult elő, hogy kopaszon mutatkoztam volna.

A nagy meleg miatt azonban nemrég mégis úgy döntöttem, hogy nem takargatom egész nap a fejem, és így barátom kisfia, majd barátnőm kislánya láthatott haj és kendő nélkül.

Ezúttal is bebizonyosodott, hogy félelmeimet én magam gyártottam, és ezt vetítettem át másokra. Első félelmem az volt, hogy a szülők nem helyeslik majd, hogy "sokkolni" kívánom látványommal csemetéiket. Ezért tehát náluk kezdtem a puhatolózást. Természetesen mindketten biztattak, hogy vegyem le a kendőmet, sapkámat, ők ugyanis - velem ellentétben - nem gondolták, hogy ezzel lelki sérülést okoznék szemük fényének.

Én persze tovább erősködtem mindaddig, amíg meg nem kérdezték a gyerekektől, hogy zavarná-e őket, ha levenném a sapkám. Na, itt kell elképzelni a gyerekek szemében megjelenő értetlenséget: ugyan miért zavarná őket, ha valaki a dög melegben leveszi a sapkáját? Épp az volt feltűnő nekik, hogy egész nap abban vagyok, amely furcsaságnak korábban már hangot is adtak.

De én csak nem adtam fel. Gondoltam, jobb azt előre közölni a gyerekkel, hogy mire számítson. Szóval szülők megint odaballagtak a gyerekhez (így utólag is köszönöm, hogy nem küldtek el a világ túlsó végére a szerencsétlenkedésem miatt), és elmondták, hogy kicsit furcsa lehet a látványom, mert nincs hajam. Barátom kisfiának még olyan fényképet is mutattam, ahol kopaszon vagyok, hogy fel tudjon készülni a látványra. :)

Egy ilyen hosszú tortúra után végül csak levettem minden felesleges dolgot a fejemről, és vártam a reakciókat. A gyerekek szemében egy kis érdeklődés csillant fel, szemük sarkból kíváncsian fürkésztek, de én úgy döntöttem, hogy csak akkor mondok bármit is, ha kérdeznek. Erre azonban nem került sor, és cirka két perc múlva már úgy viselkedtek, mintha mi sem történt volna. Én persze azóta is kérdezgetem a szülőket, hogy faggata-e őket gyermekük a látottakról, de mint kiderült, a gyerekek egyelőre nem kíváncsiskodtak felőlem.

Ez volt tehát az egyik nagy lépésem. A másik új élményem viszont már a felnőttekhez kötődik.

Szintén a nagy melegre tekintettel nemrég úgy döntöttem, hogy életemben először nem parókában, hanem kendőben megyek dolgozni. Munkatársaimnak hozzávetőlegesen a fele tudott Alopeciáról, a másik feléről meg úgy gondoltam, hogy épp itt az ideje, hogy értesüljenek róla. Persze azért izgultam a kérdések és reakciók miatt, de aztán az egyik blogbejegyzésem zárómondatából (t.i. "elfogadtam magam") merítettem erőt. Ha már egyszer dicsekedtem ezzel, akkor egy ilyen döntés igazán nem okozhat problémát...

A reakciók eltérőek voltak, de semmiképpen sem sértőek, vagy bántóak. Sokan egyébként azt hitték, hogy előző nap rossz napja lehetett a fodrásznak, és így akarom a nemkívánt végeredményt kompenzálni. Más arra gondolt, hogy előtört belőlem a túlkoros lázadó, és én magam estem neki a hajamnak. Szintén másról pedig a kérdések-válaszok után kiderült, hogy a gyermeke is egy autoimmun betegséggel él együtt, ami lehetőséget adott a tapasztalatcserére.

Aki rákérdezett, annak szívesen válaszoltam, de azt is el tudtam fogadni, ha valaki inkább úgy tett, mintha nem is venné észre a változást. Nekem is meg kellett érnem arra, hogy beszélni tudjak róla, miért lenne könnyebb másnak a kérdezés?

© Minden jog fenntartva! Az írás engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. A bejegyzés linkje megosztható.

5 megjegyzés:

nemisbéka írta...

Nagyon ügyesen veszed az akadályokat. A gyerekektől nem kell félni, főleg kíváncsiság van bennük, semmi rosszindulat, és nagyon sokáig nem is tűnik fel nekik semmiféle "másság", azt hiszem, a "normalitás" vagy átlagos kinézet eszméjét később sajátítják el (a felnőttektől). Ha meg észreveszik, akkor is inkább kérdeznek, amikre meg lehet okosakat és őszintéket válaszolni :). A munkahelyedről már akartalak is kérdezni, de most kaptam válaszokat :). Majd ha nem túl intim szféra, kíváncsi lennék, a pároddal hogy ment a megismerkedés.

Csupa(sz)épség írta...

Kedves Nbk,
feltehetően tényleg nem kell tartanom a gyerekektől, és van egyolyan érzésem, hogy a felnőttektől sem. Ahogy írtam is a bejegyzésben, bizonyára a saját félelmeimet vetítem át másokra. Ha már majd tökéletesen megbékélek magammal, gondolom akkortól kezdve egyre kevésbé okoz majd nehézséget az állapotom felvállalása.

A párkapcsolatomról rébuszokban és zanzásítva írtam már az "Ez tesz különlegessé" bejegyzésben, bár gondolom kicsit több részletre lennél kíváncsi. :-)

Lehet, hogy születik majd erről is egy bejegyzés...

Névtelen írta...

Kedves Drága Liliom!

Most találtam rá a blogodra, aminek nagyon örültem! Még nem olvastam végig de így is rengeteg minden megváltozott bennem. Ugyan nem én élek ezzel a betegséggel, de nekem is ugyanúgy meg kell küzdenem vele. A páromnak 4 éve lépett fel ez a probléma, és fokozatosan eltűnt a testéről minden. Mivel mi kevesebb ideje vagyunk együtt mint 4 év de ez idő alatt is úgy érzem, ez mindkettőnket érint. Szeretnénk közös jövőt. Eddig még nem beszéltünk a párommal erről részletesen, de történt egy napon amikor kiöntötte nekem a lelkét. Rájöttem hogy ő még nem tette túl rajta magát és szeretne változást. Elkezdtem kutatni a neten, próbáltam információt szerezni, hogy esetleg elindulhassunk újbol egy úton. Őt is rengeteg mindenel vizsgálták, kiderült hogy egészséges. Mégsem boldog, szeretnék segíteni. És ebben a te írásod segített nekem. Viszont nem szeretnénk feladni! :) Kicsit hosszúra sikeredett a levelem, de ezúton szeretném megköszönni, hogy mindezt megosztottad velünk és szavaiddal erőt adsz más embereknek is!:)

üdv.: egy lány :)

Csupa(sz)épség írta...

Kedves Lány! :)
Elmondhatatlanul örülök, hogy úgy érzed, az írásom segíthet nektek! Pontosan ezzel a céllal kezdtem el írni. A visszajelzésed remek ösztönző a további bejegyzések megszületéséhez.
Természetesen semmiképpen ne adjátok fel! Én sem fogom soha (ld. Okkal, ok nélkül bejegyzésnél), de talán sikerült megbékélnem a jelenlegi helyzettel.
Jó lenne, ha ez az állapot nem keserítené el a párodat, főleg mivel a megértésed és segíteni akarásod azt mutatja, hogy nem egyedül kell megbírkóznia Alopeciaval!
Ha bármi konkrét kérdésetek lenne, megkereshettek e-mailben is (ld. Kapcsolat menü pontnál az elérhetőségemet).
Még egyszer köszönöm a megjegyzésed! Már nem volt hiábavaló a blog elindítása!
Üdv, Liliom

Névtelen írta...

Kedves Drága Liliom!

Igazábol rengeteg kérdésem lenne hozzád, de természetesen nem akarlak ezekkel bombázni, bár úgy érzem sok mindent tapasztaltál és talán te tudnál hasznos tanácsokkal segíteni. Nagyon örülök, hogy rátaláltam a blogodra. Nem ismerlek, mégis tisztellek. Nem vagyok hívő de egyre kezdem azt hinni, hogy Isten kiválasztott embereket akiket különlegessé tett. Kiválasztotta az igazán tiszta lelkű embereket! Fura, hiszen ahogy olvastam amiket írtál, amiket átéltél....mintha megismertelek volna és tudnám milyen is lehetsz. És nem csak Alopecia miatt, de emlékeztetsz a páromra, ő is tiszta lelkű és jóságos. Épp ezért nem adjuk fel. :)
Remélem lesz folytatása a blogodnak :) mert rajtam illetve rajtunk kívül biztosan sok más embernek is erőt adsz!

üdv.: Egy lány