Akció, reakció

Mostanában olyan döntésekre szántam rá magam, amik még engem is megleptek. Lehet, hogy ezek kis lépésnek tűnnek, de számomra egyértelműen azt jelzik, hogy már nem hadakozom tovább az állapotom ellen. Elfogadom magam, és kész vagyok ezt megmutatni másoknak is.

Családtagjaim és barátaim szoktak fedetlen fővel látni, de mivel legtöbbször tartok tőle, hogy a szűk családon kívül (akik feltétel nélkül mindig elfogadtak) az ismerőseim esettleg kellemetlenül érzik majd magukat a hajhiányom miatt (ami valószínűleg csak egy buta feltételezés a részemről), sokszor vagyok kendőben. Gyerekek társaságában pedig eddig még soha nem fordult elő, hogy kopaszon mutatkoztam volna.

A nagy meleg miatt azonban nemrég mégis úgy döntöttem, hogy nem takargatom egész nap a fejem, és így barátom kisfia, majd barátnőm kislánya láthatott haj és kendő nélkül.

Ezúttal is bebizonyosodott, hogy félelmeimet én magam gyártottam, és ezt vetítettem át másokra. Első félelmem az volt, hogy a szülők nem helyeslik majd, hogy "sokkolni" kívánom látványommal csemetéiket. Ezért tehát náluk kezdtem a puhatolózást. Természetesen mindketten biztattak, hogy vegyem le a kendőmet, sapkámat, ők ugyanis - velem ellentétben - nem gondolták, hogy ezzel lelki sérülést okoznék szemük fényének.

Én persze tovább erősködtem mindaddig, amíg meg nem kérdezték a gyerekektől, hogy zavarná-e őket, ha levenném a sapkám. Na, itt kell elképzelni a gyerekek szemében megjelenő értetlenséget: ugyan miért zavarná őket, ha valaki a dög melegben leveszi a sapkáját? Épp az volt feltűnő nekik, hogy egész nap abban vagyok, amely furcsaságnak korábban már hangot is adtak.

De én csak nem adtam fel. Gondoltam, jobb azt előre közölni a gyerekkel, hogy mire számítson. Szóval szülők megint odaballagtak a gyerekhez (így utólag is köszönöm, hogy nem küldtek el a világ túlsó végére a szerencsétlenkedésem miatt), és elmondták, hogy kicsit furcsa lehet a látványom, mert nincs hajam. Barátom kisfiának még olyan fényképet is mutattam, ahol kopaszon vagyok, hogy fel tudjon készülni a látványra. :)

Egy ilyen hosszú tortúra után végül csak levettem minden felesleges dolgot a fejemről, és vártam a reakciókat. A gyerekek szemében egy kis érdeklődés csillant fel, szemük sarkból kíváncsian fürkésztek, de én úgy döntöttem, hogy csak akkor mondok bármit is, ha kérdeznek. Erre azonban nem került sor, és cirka két perc múlva már úgy viselkedtek, mintha mi sem történt volna. Én persze azóta is kérdezgetem a szülőket, hogy faggata-e őket gyermekük a látottakról, de mint kiderült, a gyerekek egyelőre nem kíváncsiskodtak felőlem.

Ez volt tehát az egyik nagy lépésem. A másik új élményem viszont már a felnőttekhez kötődik.

Szintén a nagy melegre tekintettel nemrég úgy döntöttem, hogy életemben először nem parókában, hanem kendőben megyek dolgozni. Munkatársaimnak hozzávetőlegesen a fele tudott Alopeciáról, a másik feléről meg úgy gondoltam, hogy épp itt az ideje, hogy értesüljenek róla. Persze azért izgultam a kérdések és reakciók miatt, de aztán az egyik blogbejegyzésem zárómondatából (t.i. "elfogadtam magam") merítettem erőt. Ha már egyszer dicsekedtem ezzel, akkor egy ilyen döntés igazán nem okozhat problémát...

A reakciók eltérőek voltak, de semmiképpen sem sértőek, vagy bántóak. Sokan egyébként azt hitték, hogy előző nap rossz napja lehetett a fodrásznak, és így akarom a nemkívánt végeredményt kompenzálni. Más arra gondolt, hogy előtört belőlem a túlkoros lázadó, és én magam estem neki a hajamnak. Szintén másról pedig a kérdések-válaszok után kiderült, hogy a gyermeke is egy autoimmun betegséggel él együtt, ami lehetőséget adott a tapasztalatcserére.

Aki rákérdezett, annak szívesen válaszoltam, de azt is el tudtam fogadni, ha valaki inkább úgy tett, mintha nem is venné észre a változást. Nekem is meg kellett érnem arra, hogy beszélni tudjak róla, miért lenne könnyebb másnak a kérdezés?

© Minden jog fenntartva! Az írás engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. A bejegyzés linkje megosztható.