Az elmúlt években Alopecia mellett másik nagy ellenségem a tükör volt. A tükör, mely szembesített a valósággal és a veszteséggel.
Nehéz volt feldolgozni az ott látottakat, hiszen a tükörképem nem én voltam. Legalábbis nem akartam és nem tudtam elfogadni, hogy az, aki visszanéz rám a tükörből, én vagyok.
A tükörképét általában mindenki kritikusan szemléli, és jó kamaszként természetesen én sem voltam minden porcikámmal megelégedve. Hamarosan azonban az átlagos női hiúságom helyébe a kétségbeesés és a reménytelen küzdelem lépett. A tükör minden nap emlékeztetett rá, hogy van az életemben egy betolakodó, akitől nem lehet egykönnyen megszabadulni.
Hiába teltek a hetek, hónapok, évek, a tükör továbbra is az ellenségem maradt, és szembesített valakivel, akit nem szerettem! Nap, mint nap farkasszemet néztem az önszeretet-hiányommal!
Az ellenségből baráttá válás folyamata hosszú volt, és mindaddig hajhullásom elfogadását sem hangoztattam, amíg nem tudtam ellenérzések nélkül (sőt: szeretettel) a tükörbe nézni.
Hiába kaptam pozitív visszajelzéseket "természetes" külsőmet illetően, nem tudtam magamat szépnek látni. A tükörképemmel (és ezáltal önmagammal) végül a fotóim segítségével kötöttem barátságot. Miután kedvenc fényképeimet több százszor újranéztem, a tükörben egyik pillanatról a másikra a fotóim keltek életre.
Azóta nem "utálkozom", amikor viszontlátom magamat! Végre én is egy átlagos nő kritikus szemével pásztázom át a tükörképemet, és minő boldogság, hogy már csak enyhén elálló füleim okozzák számomra a "legnagyobb" problémát. :)
© Minden jog fenntartva! Az írás engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. A bejegyzés linkje megosztható.
Nehéz volt feldolgozni az ott látottakat, hiszen a tükörképem nem én voltam. Legalábbis nem akartam és nem tudtam elfogadni, hogy az, aki visszanéz rám a tükörből, én vagyok.
A tükörképét általában mindenki kritikusan szemléli, és jó kamaszként természetesen én sem voltam minden porcikámmal megelégedve. Hamarosan azonban az átlagos női hiúságom helyébe a kétségbeesés és a reménytelen küzdelem lépett. A tükör minden nap emlékeztetett rá, hogy van az életemben egy betolakodó, akitől nem lehet egykönnyen megszabadulni.
Hiába teltek a hetek, hónapok, évek, a tükör továbbra is az ellenségem maradt, és szembesített valakivel, akit nem szerettem! Nap, mint nap farkasszemet néztem az önszeretet-hiányommal!
Az ellenségből baráttá válás folyamata hosszú volt, és mindaddig hajhullásom elfogadását sem hangoztattam, amíg nem tudtam ellenérzések nélkül (sőt: szeretettel) a tükörbe nézni.
Hiába kaptam pozitív visszajelzéseket "természetes" külsőmet illetően, nem tudtam magamat szépnek látni. A tükörképemmel (és ezáltal önmagammal) végül a fotóim segítségével kötöttem barátságot. Miután kedvenc fényképeimet több százszor újranéztem, a tükörben egyik pillanatról a másikra a fotóim keltek életre.
Azóta nem "utálkozom", amikor viszontlátom magamat! Végre én is egy átlagos nő kritikus szemével pásztázom át a tükörképemet, és minő boldogság, hogy már csak enyhén elálló füleim okozzák számomra a "legnagyobb" problémát. :)
© Minden jog fenntartva! Az írás engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. A bejegyzés linkje megosztható.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése