kaTARzis Miskolcon

Miskolci Ifjúsági és Szabadidő Ház, 2014. március 29.

Szombat délelőtt így kerültek fel az első képek a galéria falára. 

Így pedig az utolsók...

Már megérkeztek az első vendégek, mire délután visszaértünk a helyszínre. 

Megtelt a galéria, mire megkezdődött a sok-sok meglepetést tartogató megnyitó.

A Cafe Quartet muzsikált...

...aztán a lányok megleptek minket,

a Cafe Quartet pedig a "Happy Birthday"-t játszotta.

Vera bátorságának köszönhetően a közönség szem- és fültanúja lehetett 

az első Cafe Quartet - kaTARzis zenei koprodukciónak is.

 

A miskolci kiállítás kapcsán ismét sokan olvashattak, hallhattak a kaTARzis kiállítás képeiről, a foltos hajhullás nevű betegségről, valamint az e betegségben szenvedők sorsársközösségéről, a Magyar Alopecia Areata Közösségről. Néhány példa: 

• A 2014. április 12-i Észak-Magyarországban "A lelki utat nem lehet megspórolni" címmel jelent meg egy interjú, de a napilap ezen kívül is sokszor adott hírt rólunk, amit az Eszak.hu-n is olvashattak a helyiek: kaTARzis - képek az elfogadásról, valamint kaTARzis: meghosszabbítva címmel is írtak rólunk.
• A Minap.hu Igazán nőies nők - haj nélkül című cikkében többek között az is olvasható, hogy "a nőt nem a derékmérete, a combhossza vagy épp a haja határozza meg, hanem a belső lénye, kisugárzása" és, hogy"a nem mindennapiban is jelen van a szépség, a harmónia, a lágyság, az érték - a nő". 
• A kaTARzis kiállítás Miskolcon címmel a Nemzeti Művelődési Intézet honlapján is olvashattak a szerző által "életigenlőnek" tartott kiállításunkról. 
• Farkas Erzsébet a Szent István Rádió hallgatói számára készített interjút.

Az egy hónappal meghosszabbított kiállítás 2014. május 30-i zárásának másnapján egy kaTARtikus szülinapi partyt rendeztünk (beszámoló is jön ám hamarosan :)). Hihetetlen, hogy az első megnyitó óta eltelt egy év alatt milyen sok helyre, és mennyi emberhez eljutott üzenetünk! A folyamatosan frissülő összefoglalóban bepillantást kaphattok az egy év során történtekbe. 

Ezúton is köszönjük az érdeklődést, a sok-sok támogatást, bátorítást és szeretetet, amiben kivétel nélkül minden helyszín kapcsán részünk volt!

A kaTARzis kiállítás bemutatása ITT, hivatalos facebook oldala ITT található, a kapcsolódó blog bejegyzések pedig ITT olvashatók.

© kaTARzis kiállítás. Minden jog fenntartva! A képek engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. A bejegyzés linkje megosztható. 

Nyitott kézzel szeretni

Carl Rogers: Nyitott kézzel szeretni

A héten egy barátommal beszélgetve eszembe jutott egy történet, amit a nyáron hallottam.

“Egy könyörületes személy látta, hogyan küszködik egy pillangó, hogy kiszabadítsa magát a bábból. Segíteni akart neki. Nagyon gyengéden, szálanként bontogatva kitágította a lyukat, kialakított egy kijáratot. A pillangó kiszabadult, kibújt a bábból, bizonytalanul bukdácsolt, de nem volt képes repülni. Ez a könyörületes személy valamit nem tudott. Ez pedig az, hogy csak a megszületés, a kibújás küzdelme során tudnak annyira megerősödni a szárnyak, hogy repülni lehessen velük. Ez a pillangó megrövidített életét a földön vergődve töltötte, és soha sem ismerte meg a szabadságot. Sosem élt igazán.”

Én úgy mondom: nyitott kézzel szeretni. Ez egy olyan tapasztalat, ami lassan ért meg bennem, a fájdalom tüzében és a türelem vizében kovácsolódva. Azt tapasztalom, hogy muszáj felszabadítanom azt, akit szeretek, mivel, ha görcsösen ragaszkodom hozzá, rácsimpaszkodok, vagy megpróbálom irányítani, azt veszítem el, akit megtartani próbálok.

Ha én megpróbálok megváltoztatni valakit, akit szeretek – mivel úgy érzem, én tudom, milyennek kéne lennie –, akkor egy nagyon értékes jogától fosztom meg: a jogtól, hogy felelősséget vállaljon saját életéért, választásaiért, döntéseiért, létformájáért. Valahányszor ráerőltetem a kívánságomat, vagy akaratomat, vagy megpróbálok hatalmat gyakorolni fölötte – megfosztom a fejlődés és a felnőtté érés teljes lehetőségétől. Saját birtoklási vágyammal korlátozom, még akkor is, ha jó szándékkal teszem ezt.

A legkedvesebben óvó cselekedeteimmel is csak korlátozni és sérteni tudok. Védelmem vagy túlzott figyelmességem, a szavaknál ékesszólóbban mondja a másik személynek: “Te képtelen vagy magadra vigyázni, nekem kell veled törődnöm, vigyáznom rád, mert te az enyém vagy, én vagyok érted felelős!”

Ahogy tanulom és gyakorlom, egyre inkább tudom mondani annak, akit szeretek, hogy:

”– Szeretlek téged, értékellek téged, tisztellek és bízom benned, hogy birtokában vagy, illetve ki tudsz fejleszteni magadban olyan erőt, képességet, hogy mindazzá váljál, ami lehetséges számodra, ha én nem állok az utadba.

– Annyira szeretlek, hogy teljesen felszabadítalak, hogy egymás mellett sétáljunk örömben és bánatban.

– Együtt fogok veled érezni, ha sírsz, de nem foglak arra kérni, hogy ne sírj.

– Törődni fogok a szükségleteiddel, támogatni foglak, de nem tartalak vissza, amikor már egyedül tudsz menni.

– Mindig készen fogok állni, hogy veled legyek bánatodban, magányodban, de nem fogom elvenni tőled.

– Igyekezni fogok, hogy figyeljek a szavaidra, azok jelentésére, de nem ígérem, hogy mindig egyet fogok veled érteni.

– Néha dühös leszek, és akkor ezt olyan nyíltan fogom neked megmondani, hogy ne kelljen a különbözőségeink miatt elutasítást, vagy elidegenedést éreznem.

– Nem tudok mindig veled lenni, nem hallom meg mindig, amit mondasz, mert van, amikor magamra kell, hogy figyeljek, magammal kell törődjek, és ilyenkor is olyan őszinte leszek veled, amennyire tudok.”

Tanulom, hogy ki tudjam ezt fejezni azoknak, akiket szeretek, akikkel törődök – akár szavakkal, akár azzal, ahogyan létezem másokkal, és magammal. 

Ezt úgy hívom, hogy nyitott kézzel szeretni. 

Nem vagyok képes mindig távol tartani a kezemet a bábtól, de már egyre jobban megy.

(Forrás: itt és itt)

Haj vagy paróka?

Lassan egy éve lesz annak, hogy egy másik fazonról a képen látható parókára váltottam (egészen pontosan visszaváltottam, hiszen 2011-ben már egyszer volt szerencsém hozzá). 

Kb. egy évvel voltam egy munkahelyváltás után, melynek kezdetén úgy döntöttem: ezúttal nem osztom meg mindenkivel a betegségem történetét és következményeit. A főnököm és néhány régebbről ismert kolléga tudott arról, hogy parókát hordok, sokan viszont nem (vagy legalábbis nem tőlem). :) 

Mindez tudatos, jól végiggondolt döntés volt a részemről. Nem a félelem vezérelt, egészen egyszerűen csak azt szerettem volna, hogy a szakmai feladatok határozzák meg a kollégák és a köztem újonnan kialakuló kapcsolatot (ha már egyszer egy munkahelyen vagyunk :)).

Ha lettek is volna illúzióim (persze nem voltak) az információ (nem) áramlásával kapcsolatban, a paróka-csere kapcsán tapasztalt reakciók (egészen pontosan ezek hiánya) meggyőztek arról, hogy kiválóan és egyben elismerésre méltóan diszkréten működött az infótovábbítás a munkaközösségünkben. :) 

A 2011-es váltással ellentétben ezúttal nem volt annyira szembeötlő a változás, de azért látható volt az új fazon és szín. Rutinos újparókásként már nem mentem el a csere előtt leglább két hét szabadságra (hátha elfelejtik a kollégák, hogyan néztem ki, és nem tűnik fel visszatértemkor az új frizura), és nem is forgolódtam álmatlanul egész éjjel azon szorongva, hogy milyen reakciókban lesz részem. Sőt. Izgatottan vártam, hogy az új dögös vörös parókámban menjek dolgozni, és bezsebeljem a dícséreteket (akkoriban épp jól jött  volna egy kis külső megerősítés :)). 

Ezzel szemben szinte csak egy félig visszaszívott "De jó a ha...jad?!"-dal kellett beérnem. Vicces volt a kollégák arckifejezésével és természetellenes némaságával találkozni. :) Kicsivel később tudtam meg - amire a frizuracsere napján természetesen én magam is rájöttem -, hogy természetesen mindenki tudott arról, hogy parókát hordok, és persze, hogy senki sem vak, csak éppen azt nem tudták, mit is illik ilyen helyzetben mondani.

Kivétel nélkül nagyon kedves és szociálisan érzékeny kollégákról van szó, akik úgy vélték, nem örülnék neki, ha emlékeztetnének rá, hogy parókát hordok (és pár éve még igazuk is lett volna), azt meg azért mégsem mondhatták, hogy jó (vagy legalábbis új és más :)) a hajam, ha egyszer az (per pillanat legalábbis) nincs. Így viszont maradt a dermedt, és furcsa némaság, a csillogó szemek, és gondolom a hátam mögötti - kétség nem fér hozzá - jóindulatú véleménycsere. 

Milyen jó is azonban, hogy az ilyen helyzetekre van még egy kiváló szavunk! Ha gondban lennétek, mit is mondjatok, legközelebb bátran dícsérjétek meg egyszerűen csak az új frizurám. ;)

A parókákkal kapcsolatos tapasztalataimat és praktikákat tartalmazó további bejegyzéseim ITT találhatók.

© Minden jog fenntartva! A kép és az írás engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. A bejegyzés linkje megosztható. 

Befogadni vagy kivetni

Mezey Katalin: Befogadni vagy kivetni

Engem nem kell már megszeretni,

csak befogadni vagy kivetni.

Aztán, hogy köztetek megálltam,

bennetek magamra találtam

most rátalálhattok ti bennem

arra, miért útnak eredtem.

A vidámságot mindenekben

és mindenekfölött szerettem,

de tudom, egyre komolyabban,

vidámság, minden, azután van:

Íme, hát batyúm kipakolva,

országos vásár, fölötte ponyva.

Ezt hoztam. Lássuk, kell-e vagy nem kell?

Nincs hozzá alkum, így kel, ha elkel.

Olyan, mint minden, jó s rossz a rendben

furcsa törvényben elkeveredtem.

Megvallom, nincs is benne más szándék,

csak olyan, mintha tükörnek állnék;

tükör is, meg tán bújócskajáték:

magamban is tirátok látnék.

Vers innen. 

Elfogadni és szeretni önmagunkat

Ha felfrissülésre, kikapcsolódásra vágyunk, kérünk egy masszázst, befizetünk egy wellness hétvégére, elmegyünk moziba, színházba, koncertre... azaz törődünk a testünkkel és az elménkkel. A lelkünkkel azonban kevesebbet foglalkozunk, pedig ugyanúgy a részünk, és ugyanúgy igényli a figyelmet és a gondoskodást. 

Nemrég kaptam egy levelet a Nyitott Akadémiától az "Elfogadni és szeretni önmagunkat" című rendezvényükről, melyben igazán lényegretörően fogalmazzák meg, miért is jó önmagunkkal jóban lenni...(ld. lentebb). 

Hogyan tudom elfogadni és szeretni önmagam? Erről írok itt a blogon már több mint négy éve. Saját bőrömön tapasztalatom nap, mint nap, hogy mindennek (mindennek!) ez az alfája és az omegája (és azt is, hogy könnyebb írni, olvasni róla, mint megélni ezt az érzést). Ennek ellenére, vagy éppen ezért meggyőződésem, hogy érdemes belevágni a "lélekmódváltásba", mert egy egészen új minőségű életünk lehet általa. 

"Sokszor a külvilágban próbáljuk (sikertelenül) megoldani mindazt, ami valójában belülrõl bomlaszt, s kívül legfeljebb tünetileg kezelhetõ. Nehéz és fájdalmas ezzel szembenézni, de hiába szeretnénk harmonikus kapcsolatokat kialakítani, vagy próbáljuk megjavítani az elromlott jelenlegieket: amíg önmagunkat kevésnek, elégtelennek, rossznak érezzük, a szeretteink oldalán is boldogtalanok leszünk, bármilyenek is legyenek õk. 

Amíg nem vagyunk jóban önmagunkkal, semmilyen eredményünk, teljesítményünk nem hozza meg azt az érzést, amire vágyunk - csak pillanatnyi enyhületet nyerhetünk általuk, de mély örömet és elégedettséget nem. 

Amíg nem tudjuk becsülni azt az embert, aki ránk néz a tükörbõl, addig másokat sem vagyunk képesek teljesen elfogadni, bármennyire is törekedjünk erre - és a felõlük érkezõ szeretet is csak töredékesen jut el hozzánk, így mindig éhesen hagy. 

Tiszta szívbõl elfogadni és szeretni önmagunkat azonban nem könnyû, ha fájdalmas kudarcok terhét cipeljük magunkkal, ha bizonyos lekicsinylõ mondatok belénk égtek, ha a szüleink sem fogadtak el minket feltétel nélkül. 

Ebben az esetben önismereti munkára van szükségünk, hogy felnõtt fejjel csodálkozzunk rá: minden negatív tulajdonságunkkal, kicsinyes gondolatunkkal, elhibázott tettünkkel együtt is értékes emberi lények vagyunk. 

Az április 27-i egész napos Nyitott Akadémia elõadói gazdag eszköztárból válogatva nyújtanak gyakorlati segítséget ahhoz, hogy más nézõpontból tudjunk önmagunkra tekinteni, és észrevegyük azt is, amit a múltban megélt kudarcok, fájdalmas mondatok, saját negatív sémáink eddig eltakartak elõlünk."

Bővebb információ és jegyvásárlás itt: http://www.nyitottakademia.hu/event/410