Víztükör

Hetedhét határon és az Óperenciás tengeren is túl, egészen pontosan az Amazonas esőerdejében, élt egy félénk teknős lány, akit Flórának hívtak. 

Flóra, ha tehette, naphosszat heverészett és álmodozott a folyó melletti tisztáson. Kedvenc történetei a hatalmas óceánról szóltak, ahol a meleg Golf-áramlat hullámait meglovagolva élnek távoli rokonai. Órákon át ábrándozott a világ felfedezéséről, miközben vágyakozva nézte a szabadon repkedő madarakat, szitakötőket és pillangókat is. Irigyelte szépségüket, kecsességüket és szabadságukat. Ezzel szemben utálkozva fordította el a fejét, amikor felfrissülés közben véletlenül megpillantotta a folyóban saját tükörképét. 

Az egyik nap az Amazonas partján szövögette álmait, amikor kicsi, gombszerű, zöld szeme sarkánál egy pillangó landolt az arcán. Előbb csak furcsa, majd egyre zavaróbb lett, ahogy a lepke birizgálta a bőrét, de hiába akarta, sehogy sem tudta elhessegetni onnan.       

Kép innen.

Először kedvesen, majd egyre türelmetlenebbül hadonászott tömzsi mellső lábaival, de az csak nem akart tovaröppeni. Érezte, ahogy egyre dühösebbé válik, ám ekkor hirtelen eszébe jutottak a könnyivó Júlia pillangók, akiknek elengedhetetlen az életben maradásához a teknősök könnycseppjében található só. 

– Hát ezért nem tudom elzavarni! – villant belé a felismerés – Annyira legyengülhetett már szegény, hogy nincs ereje tovább repülni. 

Flóra ekkor teljesen kétségbeesett. Nem szerette volna, ha a pillangó a szeme láttára pusztul el, sajnos azonban ő már évek óta nem tudott sírni. Meg volt róla győződve, hogy nincsenek is könnyei. Bánatában, hogy miatta most meghal egy szépséges pillangó, szomorúan lehorgasztotta fejét, és a folyóban tehetetlenül sodródó, faágakat nézte.

Egy pillanatra magát is megpillantotta a víztükörben, és már épp kapta volna el a tekintetét, amikor a tükörképe egy csodálatosan szép, bordó virággá változott, amelynek pihe-puha, bársonyos szirmai óvón ölelték át az elgyengült, erőtlen narancssárga pillangót. Flóra először azt hitte, hogy csak a szeme káprázik, ám minél tovább nézte ezt a látomást, annál biztosabb volt benne, hogy nem hallucináció, hanem maga a valóság. 

Annyira meghatotta a kemény páncélja és a vastag, ráncos bőre mögé rejtőzött lágyság és gyengédség, hogy még a könnye is kicsordult, megmentve ezzel az ájulás szélére került pillangó életét.

© Minden jog fenntartva! Az írás engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. A bejegyzés linkje megosztható. 

Mit üzen a testem?

Két évvel ezelőtt voltam egy előadáson, amit Buda László tartott az önszabtázsról, vagyis arról, hogyan akadályozzuk mi magunk azt, hogy jövőnk pozitívan, az álmainknak megfelelően és kitűzött céljainkkal összhangban alakuljon. 

Ezt követően a Nyitott Akadémia jóvoltából egyre többet hallottam Buda Lászlóról, valamint a nevéhez köthető szomatodráma módszerről, melynek kipróbálásával már régóta kacérkodtam. 

Ősszel jelent meg a Mit üzen a tested? című könyve, melynek könyvbemutatóján is ott voltam. A bemutató keretében Pál Ferenc beszélgetett a szerzővel a könyvről, a módszerről, a szerző hitvallásáról.

Hiteles és meggyőző volt. A beszélgetés és a könyv is. Azóta a Buda László által vezetett képzésbe is belevágtam, és már egy alkalom után olyan élményekkel gazdagodtam, ami teljesen megváltoztatta addigi gondolkodásmódomat a haj- és szőrzetvesztésemet okozó immunrendszeremmel kapcsolatban. Egyelőre még érik, érlelődik bennem a pár héttel ezelőtti felismerés, melyről talán később egy külön bejegyzésben is beszámolok majd.  

A könyvet és a módszert viszont addig is szívből ajánlom, mert az önismereten túl segíti az önelfogadást, és elindít az egészséges önszeretet útján, mely többek között a harmonikus emberi kapcsolatok egyik nagyon fontos feltétele. 

Buda László úgy véli, hogy az "önismeret önszeretet nélkül eléggé megterhelő tud lenni", ezért "[...] az első lépés, hogy a saját magunkhoz fűződő viszonyunkat feltérképezzük, és módszeresen megtisztogassuk lelkivilágunkat az önutálat, a kisebbrendűségi érzés, az érdemtelenségtudat, a tökéletességre törekvés bénító mintáitól, és mindattól a meggyőződéstől, mely negatív színben tüntet fel minket belső tükrünkben. A gyógyulás önmagunk elfogadásával és szeretetével kezdődik. [...]"

Fületlen bögre

Túrmezei Erzsébet: Fületlen bögre 

Ma este elmosogattam éppen nyolcra. 

Rakosgattam a bögréket fel a polcra. 

Kettő van fületlen, de elölről szépek, 

Egészen olyanok, mint a többi épek. 

Csak a fületlen részt hátulra kell tenni, 

S nem kell azt a hibát úgy szemügyre venni. 

Most eszembe jutott sok felebarátom, 

Hogyha képletesen fületlennek látom, 

Úgy teszem-e őket életem polcára, 

hogy ne lássunk mindig arra a hibára? 

Hanem csak a szépre, hanem csak a jóra, 

Mert (csak ha így térek egyszer nyugovóra) 

Akkor tesz el az igazságos Isten 

– Ahogy a bögréket rakosgattam itt lenn – 

A mennyei polcra nagy irgalmú szemmel 

Hátrafelé az én letörött fülemmel.

Új(évi) perspektívák

"A legmerészebb álmaidat is megépítheted - de lassan. Téglánként. Minden tégla lerakásához türelem kell, kitartó szorgalom, s főleg hit, hogy ebből végül ház lesz. Minden egyes téglánál látni kell a házat! Ez a hit." - véli Müller Péter, én pedig próbálok hinni.

Olvastam 2,5 éve egy cikket, melynek címében először láttam ezt a szót így leírva. Megtetszett. Annyira, hogy alig fél évvel később megváltoztattam a blogom címét és létrehoztam egy facebook oldalt*, mert úgy éreztem találtam valamit, amit nem szeretnék elengedni. Ekkor lett enyém a csupaszepseg.hu domain is. 

Az alapok megvoltak, de a házat még nem láttam. Csak éreztem. De tudtam, hogy még nem vagyok kész a továbblépésre. Hagytam hát érlelődni a gondolatot.   

Néha-néha ceruzát ragadtam, és rajzolgatni kezdtem. Kerestem, mi fejezhetné ki legjobban azt, amit számomra e szó jelent. Egy idő után a Cs betűre kezdtem koncentrálni. Első konkrét próbálkozásaim a Cs-ből formálható fekvő nyolcashoz, vagyis a végtelen szimbólumához hasonlítottak. Aztán egyszercsak kirazjolódott egy pillangó képe, ami szinte azonnal tovarebbent. Hagytam elrepülni a pillangót, és a görcsös akarást. Éreztem, hogy még nincs itt az ideje.

Pedig ez a lepke itt repked már körülöttem egy ideje...  Először 2010-ben írtam róla, amikor katartikus önelfogadás élményemet a hernyóból pillangóvá válással szemléltettem. A kaTARzis kiállítás nyitóbeszédének írása közben ismét felbukkant. Ez nem lehetett véletlen. Ezt követően bevillant a réges régi rajzom. Ezúttal viszont előkaptam a lepkehálómat.  Gyorsan reprodukáltam a logó-tervet, ami alapján öcsém közvetítésével egy grafikus megalkotta "jövőbeli házam" egyik igen fontos tartóoszlopát.

A pillangó - kedvenc olasz (farfalla) és angol szavam (butterfly) - ógörögül psyche (azaz lélek). Törékeny és megfoghatatlan, mint a lélek. A fejlődés és az átalakulás útjait jelképezi. A pillangó történetében ott van a lélek (lelkem) fejlődésének története is. A japánok szerint ő a változékonyság, a kínaiak szerint a halhatatlanság, a nyugati kultúrában pedig a metamorfózis szimbóluma, mert képes a legkülönbözőbb módon megújulni, úgy hogy minden alkalommal egyedi tud lenni. A pillangó képes megörvendeztetni környezetét, és örömöt hozni életükbe. Az indiánok szerint ő a gyógyító, aki egyszer csak az emberhez jött és felfestette a szivárványt az égre. Olyan, mint egy boldog fuvallat. Engem minden nap megörvendeztet, amikor ránézek, és olyan, mintha én is vele szállnék. 

Úgy érzem, legmerészebb álmom építése most kezdődött el igazán. Gyűjtögetem tovább majdani házam téglácskáit, hogy hamarosan (vagy legalábbis a maga idejében) egy újabb tartóoszlop helyére kerüléséről írhassak.

------------------------------------------

* A Csupaszepség facebook oldal 2015 november közepétől téli álmot alszik és erőt gyűjt az újjászületéshez. A teljesség kedvéért az oldal utolsó ismert dizájnját megosztom veletek. ;)  

© Minden jog fenntartva! A képek  és az írás engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. A bejegyzés linkje megosztható. 

kaTARtikus Karácsonyt!

Egy évvel ezelőtt, ilyenkor osztotta meg velünk Verőci Patrícia a fotózás első darabjait, mely egy igazán szívet melengető karácsonyi ajándék volt! Szerintem egyikünk sem gondolta, hogy a képeink ilyen sok emberhez eljutnak majd. Akkor még azt sem tudtuk, hogy kaTARzis lesz a kiállításunk címe, melynek köszönhetően egy kaTARtikus évet tudhatunk majd magunk mögött.  

Lehetetlen küldetésnek éreztem, hogy mindenkinek név szerint köszönjem meg azt a sok támogatást, segítséget, lelkesítést, amiben részünk volt, ezért a láthatón túl sok-sok láthatatlan csillag is van még a kaTARzis kiállítás fényesen ragyogó karácsonyfáján! KaTARtikus Karácsonyt és ugyanilyen 2014-es évet kívánok mindenkinek!