2015. december 19., szombat

Húsz éve...

(Egy emlékekkel teli levél... előzmény ITT)

"Gondoltad volna, hogy már húsz év telt el az utolsó felhőtlen együttlétünk óta? Egy ideje semmi sem árnyékolta be napsütötte boldogságunkat, mi pedig önfeledten hittük, hogy ez örökké így marad. Tévedtünk. Sajnos újra kellett kezdenünk harcunkat az akkor még ismeretlen elemekkel, amelyek apránként ragadtak ki téged belőlem. 

Tisztán emlékszem arra a két, felszabadult, tünetmentes évre, amikor azt csinálhattuk, amihez csak kedvet kaptunk. Ekkor lettél derékig érő hosszúból vállig érő, majd egyenesből göndör, végül mindkettőnk megelégedésére kleopátra. Az élet nagy kérdései foglalkoztattak éppen: ki vagyok én, mi a dolgom a világban, kivé-mivé váljak? Te pedig örömmel kísértél az úton, a kamaszkori identitáskeresésben. 

Amikor viszont kezdtél elmenni, teljesen elvesztem… Kihullott szálaid százainak látványára nőiességem rügyezőben lévő virágai megfagytak. Hosszú, sivár tél köszöntött ránk. Tehetetlenek voltunk, senki nem tudott segíteni rajtunk. 

Köszönöm, hogy utolsó szálig, egészen addig küzdöttél velem együtt, amíg nem álltam teljesen készen az elengedésedre. Nem lehetett könnyű ebben a tíz évben szinte kizárólag a haragommal és a csalódottságommal szembesülnöd. Bűntudatom azonban mégsem ezért, hanem a megkönnyebbülés miatt van, amit akkor éreztem, amikor utolsónak maradt vékony szálaidat sem kellett már borotválnom többé. 

Képzeld, még mindig megvannak a kedvenc csatjaim, amelyekkel lófarokba fogtalak, kontyba tűztelek. Sajnálom, hogy fényképes emlékeim viszont nincsenek erről a felszabadult korszakunkról. Tinédzser koromban nagyon utáltam, ha fotóznak. Ezzel szemben elvesztésed feldolgozásában évekkel később a haj nélküli énemről készült fényképek hoztak valódi áttörést. 

Nélküled sokáig annyira csúnyának és gyengének éreztem magam, hogy a szégyenből és a fájdalomból jégvárat építettem magam köré. Szerencsére azonban győzött az élni akarásom és a melegség iránti vágyam. Szembenéztem a félelmeimmel, és kiderült, erősebb vagyok náluk. Végre kitavaszodott. 

Egyre bátrabb lettem a kísérletezésben is, hogy megtaláljam hozzád méltó helyetteseidet. Neked vajon a dögös vörös, vagy a Meg Ryan-es szőke tetszene jobban? Nem tudok dönteni, ezért hát hordom mindkettőt. A kendőimet is nagyon szeretem, mert be lehet őket fonni, és kontyba is lehet őket tűzni. Ha ezekben vagyok, előfordul, hogy rajtam felejtik az emberek a tekintetüket. Ilyenkor biztatón rájuk mosolygok, hátha ez egy kicsit felrázza őket. 

Bevallom, néha kicsit különlegesnek is érzem magam. A volt párom mondta ezt először, aztán jó sokszor és olyan kitartóan, hogy meggyőzött róla. Ennek köszönhető, hogy ma már mosolyt varázsol az arcomra valamennyi éppen aktuális tükörképem. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne élne tovább bennem az a dús hajú lány, akivel egyre értékesebbé válik egy-egy álombéli találkozás, mert legalább ott és akkor újra bátran beléd fúrhatom ujjaim. Pont úgy, mint húsz évvel ezelőtt…"

© Minden jog fenntartva! Az írás engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. A bejegyzés linkje megosztható.