Pár évvel ezelőtt egy önismereti csoportban azt a feladatot kaptuk, hogy készítsünk egy álarcot magunknak, majd meséljük el a segítségével, hogy a hétköznapokban általában milyen (ál)arcot mutatunk az emberek felé. E feladat - magam sem értettem akkor, hogy miért - nagy ellenállást váltott ki belőlem. Magam elé tettem az üres, fehér lapot, de sem ötletem, sem kedvem nem volt az alkotáshoz. Feszengtem ugyan látva, hogy a többiek lelkesen rajzolnak, színeznek, vágnak, de úgy éreztem, nincs erőm még egy álarchoz. Akkor azt éreztem, hogy az én álarcom a parókám, ami akkor is épp rajtam volt.
A feladat azonban nem hagyott nyugodni, és gondolatban később vissza-visszatértem a kérdéshez. Biztos, hogy a parókám az álarcom, vagy éppen ellenkezőleg: a segítségével válok azzá, aki valójában vagyok?
Hosszú utat tettem meg az alopecia universalis következtében megváltozott külsőm elfogadása és "kopasz énem" személyiségembe integrálása terén, melynek eredményeképpen az önmagammal kapcsolatos érzések között ma már a szabadság, a nyitottság, a belső béke és a hála a meghatározóak. Ugyanakkor nem tudom, de nem is akarom kitörölni a lelkemből annak a hosszú hajú nőnek a képét, aki valaha voltam, és aki a lelkem mélyén még ma is vagyok.
Régebben éppúgy fájdalmas volt a tükörbe nézni, mint ahogy fájdalmas volt a hajas önmagam emlékével és álomképével találkozni. Ma azonban már tudom, hogy a szeretet határtalansága az önszeretetre is érvényes: semmi és senki sem akadályozhatja meg, hogy egyenrangú szeretetben részesüljön éppen aktuális tükörképem, valamint az elmékeimben élő hajas lány, akivel egyre értékesebbé válik egy-egy álombeli találkozás. Így lett kerek és teljes az én kis személyes világom, és már azt is tudom, hogy milyen lenne az én álarcom.
© Minden jog fenntartva! Az írás engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. A bejegyzés linkje megosztható.
