kaTARzis szülinap

Marcsit a kaTARzis kiállításnak köszöhetően ismertük meg. Amikor 2013. május 31-én a legelső megnyitó kezdete előtt nem sokkal megérkeztünk a Mozsár Kávézóhoz, izgatottan súgtunk össze Verával egy kék kendős lány közeledtét látva, akit addig nem ismertünk.    

Fotó: Lukács Krisztián, © kaTARzis kiállítás - Minden jog fenntartva!

Marcsi a barátnőmék asztálához ült, akik addig is szóval tartották, míg a megnyitóbeszéd után végre bemutatkozhattunk egymásnak. Mint kiderült, eddig nem ismert sorstársakat, és a kiállítás megnyitóját remek alkalomnak tartotta a találkozásra. Elérhetőséget cseréltünk, és azóta már ő is lelkes tagja a sorstársközösségünknek, valamint a kiállítás megnyitókra utazó "delegációknak".   

Marcsi szusi szakácsként dolgozik, és miután felajánlotta, hogy egyszer készít majd nekünk finomságokat, úgy döntöttünk, hogy a kaTARzis kiállítás első születésnapját szusi-kóstolóval fűszerezzük. Egész nap a konyhában sürgött-forgott, hogy a szem-szájnak ingere terülj-terülj asztalkamát elénk varázsolja.  

A szülinapi buli japán hangulatát Verbőci Patrícia, a kaTARzis kiállítás fotósa fokozta tovább, amikor megérkezett táskájában három yukatával, japán tradícionális nyári női viselettel. Patrícia az egyetem befejezése után ösztöndíjas volt egy éven át Fukuókában, ahol elvarázsolta a japán kultúra. Nemrég a szigetvári közönség láthatta A nő Japánban című kiállítását. Így kapcsolódtak tehát össze a szálak: a kaTARzis kiállítás keretében látható képek 50-es évekbeli - nyomokban pin-upot idéző - amerikai plakátsítulsa, a foltos hajhullással együttélő magyar nők és egy kis Japán.

A finom falatok, valamint a ruhapróba után a pillangós-madárkás torta következett: tüzijátékkal és a gyertya közös elfújásával... 

Nagyszerű élmény volt az egy év alatt nyolc helyszínt megjárt kaTARzis kiállítás első születésnapi bulija!

Fotók: az első kép kivételével Kalmár Péter

A kaTARzis kiállítás bemutatása ITT, hivatalos facebook oldala ITT található, a kapcsolódó blog bejegyzések pedig ITT olvashatók.

© kaTARzis kiállítás - Minden jog fenntartva! A képek és az írás engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. A bejegyzés linkje megosztható. 

Légtánc

Laura Dasi egy 43 éves jógatanár, és előadóművész, akinek egy 19 és egy 16 éves gyermeke is van. Mellesleg, de tényleg csak mellesleg, a foltos hajhullás nevű betegségben szenved. Öt éve hullott ki a haja, és eleinte kopaszsága miatt szégyelte és csúnyának találta magát, legszívesebben elrejtőzött volna az emberek elől. 

Pár évvel később elhatározta, hogy követi az álmait, melyben foltos hajhullása sem akadályozhatta meg. Lenyűgözte a légtánc, melyhez baletttáncos múltja és jógatanársága is jó alapot nyújtott számára. Eljárt légtáncórákra, és mára egy fantasztikus előadóművész lett belőle, aki a színpadon a zene és a mozdulatok hatása alá kerülve már gyönyörűnek éli meg magát. 

Az amerikai "Csillag születik" című műsorba is jelentkezett, mert szerette volna a korábbi rejtőzködéssel ellentétben minél több embernek megmutatni önmagát. 

Közvetleni youtube link: itt

Előadása hatalmas sikert aratott. Az egyik zsűritag szerint mindannyiunknak van valamilyen nehézsége, amit le kell győznünk. Véleménye szerint Laura az előadásával mindent legyőzött. Azzal, hogy megnyílt, kinyitotta a nézők szívét is. 

Hosszabb-rövidebb ideig mindannyian küzdünk új külsőnk elfogadásáért, melyet minden sorstárs megtapasztal. Eljön azonban a pont mindannyiunk életében, amikor visszavesszük az irányítást  az életünk felett a foltos hajhullástól, és nem hagyjuk, hogy ez az állapot akadályt állítson bármilyen téren is elénk. És talán szép lassan nemcsak, hogy megtanulunk vele együtt élni, de még széppé és szerethetővé is válik számunkra kopasz énünk. 

Érdemes megnézni Laura további, interneten található fotóit, mert valóban gyönyörűek: itt, itt, itt és itt. A facebookon itt és itt követhetitek.

kaTARzis Miskolcon

Miskolci Ifjúsági és Szabadidő Ház, 2014. március 29.

Szombat délelőtt így kerültek fel az első képek a galéria falára. 

Így pedig az utolsók...

Már megérkeztek az első vendégek, mire délután visszaértünk a helyszínre. 

Megtelt a galéria, mire megkezdődött a sok-sok meglepetést tartogató megnyitó.

A Cafe Quartet muzsikált...

...aztán a lányok megleptek minket,

a Cafe Quartet pedig a "Happy Birthday"-t játszotta.

Vera bátorságának köszönhetően a közönség szem- és fültanúja lehetett 

az első Cafe Quartet - kaTARzis zenei koprodukciónak is.

 

A miskolci kiállítás kapcsán ismét sokan olvashattak, hallhattak a kaTARzis kiállítás képeiről, a foltos hajhullás nevű betegségről, valamint az e betegségben szenvedők sorsársközösségéről, a Magyar Alopecia Areata Közösségről. Néhány példa: 

• A 2014. április 12-i Észak-Magyarországban "A lelki utat nem lehet megspórolni" címmel jelent meg egy interjú, de a napilap ezen kívül is sokszor adott hírt rólunk, amit az Eszak.hu-n is olvashattak a helyiek: kaTARzis - képek az elfogadásról, valamint kaTARzis: meghosszabbítva címmel is írtak rólunk.
• A Minap.hu Igazán nőies nők - haj nélkül című cikkében többek között az is olvasható, hogy "a nőt nem a derékmérete, a combhossza vagy épp a haja határozza meg, hanem a belső lénye, kisugárzása" és, hogy"a nem mindennapiban is jelen van a szépség, a harmónia, a lágyság, az érték - a nő". 
• A kaTARzis kiállítás Miskolcon címmel a Nemzeti Művelődési Intézet honlapján is olvashattak a szerző által "életigenlőnek" tartott kiállításunkról. 
• Farkas Erzsébet a Szent István Rádió hallgatói számára készített interjút.

Az egy hónappal meghosszabbított kiállítás 2014. május 30-i zárásának másnapján egy kaTARtikus szülinapi partyt rendeztünk (beszámoló is jön ám hamarosan :)). Hihetetlen, hogy az első megnyitó óta eltelt egy év alatt milyen sok helyre, és mennyi emberhez eljutott üzenetünk! A folyamatosan frissülő összefoglalóban bepillantást kaphattok az egy év során történtekbe. 

Ezúton is köszönjük az érdeklődést, a sok-sok támogatást, bátorítást és szeretetet, amiben kivétel nélkül minden helyszín kapcsán részünk volt!

A kaTARzis kiállítás bemutatása ITT, hivatalos facebook oldala ITT található, a kapcsolódó blog bejegyzések pedig ITT olvashatók.

© kaTARzis kiállítás. Minden jog fenntartva! A képek engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. A bejegyzés linkje megosztható. 

Nyitott kézzel szeretni

Carl Rogers: Nyitott kézzel szeretni

A héten egy barátommal beszélgetve eszembe jutott egy történet, amit a nyáron hallottam.

“Egy könyörületes személy látta, hogyan küszködik egy pillangó, hogy kiszabadítsa magát a bábból. Segíteni akart neki. Nagyon gyengéden, szálanként bontogatva kitágította a lyukat, kialakított egy kijáratot. A pillangó kiszabadult, kibújt a bábból, bizonytalanul bukdácsolt, de nem volt képes repülni. Ez a könyörületes személy valamit nem tudott. Ez pedig az, hogy csak a megszületés, a kibújás küzdelme során tudnak annyira megerősödni a szárnyak, hogy repülni lehessen velük. Ez a pillangó megrövidített életét a földön vergődve töltötte, és soha sem ismerte meg a szabadságot. Sosem élt igazán.”

Én úgy mondom: nyitott kézzel szeretni. Ez egy olyan tapasztalat, ami lassan ért meg bennem, a fájdalom tüzében és a türelem vizében kovácsolódva. Azt tapasztalom, hogy muszáj felszabadítanom azt, akit szeretek, mivel, ha görcsösen ragaszkodom hozzá, rácsimpaszkodok, vagy megpróbálom irányítani, azt veszítem el, akit megtartani próbálok.

Ha én megpróbálok megváltoztatni valakit, akit szeretek – mivel úgy érzem, én tudom, milyennek kéne lennie –, akkor egy nagyon értékes jogától fosztom meg: a jogtól, hogy felelősséget vállaljon saját életéért, választásaiért, döntéseiért, létformájáért. Valahányszor ráerőltetem a kívánságomat, vagy akaratomat, vagy megpróbálok hatalmat gyakorolni fölötte – megfosztom a fejlődés és a felnőtté érés teljes lehetőségétől. Saját birtoklási vágyammal korlátozom, még akkor is, ha jó szándékkal teszem ezt.

A legkedvesebben óvó cselekedeteimmel is csak korlátozni és sérteni tudok. Védelmem vagy túlzott figyelmességem, a szavaknál ékesszólóbban mondja a másik személynek: “Te képtelen vagy magadra vigyázni, nekem kell veled törődnöm, vigyáznom rád, mert te az enyém vagy, én vagyok érted felelős!”

Ahogy tanulom és gyakorlom, egyre inkább tudom mondani annak, akit szeretek, hogy:

”– Szeretlek téged, értékellek téged, tisztellek és bízom benned, hogy birtokában vagy, illetve ki tudsz fejleszteni magadban olyan erőt, képességet, hogy mindazzá váljál, ami lehetséges számodra, ha én nem állok az utadba.

– Annyira szeretlek, hogy teljesen felszabadítalak, hogy egymás mellett sétáljunk örömben és bánatban.

– Együtt fogok veled érezni, ha sírsz, de nem foglak arra kérni, hogy ne sírj.

– Törődni fogok a szükségleteiddel, támogatni foglak, de nem tartalak vissza, amikor már egyedül tudsz menni.

– Mindig készen fogok állni, hogy veled legyek bánatodban, magányodban, de nem fogom elvenni tőled.

– Igyekezni fogok, hogy figyeljek a szavaidra, azok jelentésére, de nem ígérem, hogy mindig egyet fogok veled érteni.

– Néha dühös leszek, és akkor ezt olyan nyíltan fogom neked megmondani, hogy ne kelljen a különbözőségeink miatt elutasítást, vagy elidegenedést éreznem.

– Nem tudok mindig veled lenni, nem hallom meg mindig, amit mondasz, mert van, amikor magamra kell, hogy figyeljek, magammal kell törődjek, és ilyenkor is olyan őszinte leszek veled, amennyire tudok.”

Tanulom, hogy ki tudjam ezt fejezni azoknak, akiket szeretek, akikkel törődök – akár szavakkal, akár azzal, ahogyan létezem másokkal, és magammal. 

Ezt úgy hívom, hogy nyitott kézzel szeretni. 

Nem vagyok képes mindig távol tartani a kezemet a bábtól, de már egyre jobban megy.

(Forrás: itt és itt)

Haj vagy paróka?

Lassan egy éve lesz annak, hogy egy másik fazonról a képen látható parókára váltottam (egészen pontosan visszaváltottam, hiszen 2011-ben már egyszer volt szerencsém hozzá). 

Kb. egy évvel voltam egy munkahelyváltás után, melynek kezdetén úgy döntöttem: ezúttal nem osztom meg mindenkivel a betegségem történetét és következményeit. A főnököm és néhány régebbről ismert kolléga tudott arról, hogy parókát hordok, sokan viszont nem (vagy legalábbis nem tőlem). :) 

Mindez tudatos, jól végiggondolt döntés volt a részemről. Nem a félelem vezérelt, egészen egyszerűen csak azt szerettem volna, hogy a szakmai feladatok határozzák meg a kollégák és a köztem újonnan kialakuló kapcsolatot (ha már egyszer egy munkahelyen vagyunk :)).

Ha lettek is volna illúzióim (persze nem voltak) az információ (nem) áramlásával kapcsolatban, a paróka-csere kapcsán tapasztalt reakciók (egészen pontosan ezek hiánya) meggyőztek arról, hogy kiválóan és egyben elismerésre méltóan diszkréten működött az infótovábbítás a munkaközösségünkben. :) 

A 2011-es váltással ellentétben ezúttal nem volt annyira szembeötlő a változás, de azért látható volt az új fazon és szín. Rutinos újparókásként már nem mentem el a csere előtt leglább két hét szabadságra (hátha elfelejtik a kollégák, hogyan néztem ki, és nem tűnik fel visszatértemkor az új frizura), és nem is forgolódtam álmatlanul egész éjjel azon szorongva, hogy milyen reakciókban lesz részem. Sőt. Izgatottan vártam, hogy az új dögös vörös parókámban menjek dolgozni, és bezsebeljem a dícséreteket (akkoriban épp jól jött  volna egy kis külső megerősítés :)). 

Ezzel szemben szinte csak egy félig visszaszívott "De jó a ha...jad?!"-dal kellett beérnem. Vicces volt a kollégák arckifejezésével és természetellenes némaságával találkozni. :) Kicsivel később tudtam meg - amire a frizuracsere napján természetesen én magam is rájöttem -, hogy természetesen mindenki tudott arról, hogy parókát hordok, és persze, hogy senki sem vak, csak éppen azt nem tudták, mit is illik ilyen helyzetben mondani.

Kivétel nélkül nagyon kedves és szociálisan érzékeny kollégákról van szó, akik úgy vélték, nem örülnék neki, ha emlékeztetnének rá, hogy parókát hordok (és pár éve még igazuk is lett volna), azt meg azért mégsem mondhatták, hogy jó (vagy legalábbis új és más :)) a hajam, ha egyszer az (per pillanat legalábbis) nincs. Így viszont maradt a dermedt, és furcsa némaság, a csillogó szemek, és gondolom a hátam mögötti - kétség nem fér hozzá - jóindulatú véleménycsere. 

Milyen jó is azonban, hogy az ilyen helyzetekre van még egy kiváló szavunk! Ha gondban lennétek, mit is mondjatok, legközelebb bátran dícsérjétek meg egyszerűen csak az új frizurám. ;)

A parókákkal kapcsolatos tapasztalataimat és praktikákat tartalmazó további bejegyzéseim ITT találhatók.

© Minden jog fenntartva! A kép és az írás engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. A bejegyzés linkje megosztható.