Hetedhét határon és az Óperenciás tengeren is túl, egészen pontosan az Amazonas esőerdejében, élt egy félénk teknős lány, akit Flórának hívtak.
Flóra, ha tehette, naphosszat heverészett és álmodozott a folyó melletti tisztáson. Kedvenc történetei a hatalmas óceánról szóltak, ahol a meleg Golf-áramlat hullámait meglovagolva élnek távoli rokonai. Órákon át ábrándozott a világ felfedezéséről, miközben vágyakozva nézte a szabadon repkedő madarakat, szitakötőket és pillangókat is. Irigyelte szépségüket, kecsességüket és szabadságukat. Ezzel szemben utálkozva fordította el a fejét, amikor felfrissülés közben véletlenül megpillantotta a folyóban saját tükörképét.
Az egyik nap az Amazonas partján szövögette álmait, amikor kicsi, gombszerű, zöld szeme sarkánál egy pillangó landolt az arcán. Előbb csak furcsa, majd egyre zavaróbb lett, ahogy a lepke birizgálta a bőrét, de hiába akarta, sehogy sem tudta elhessegetni onnan.
Kép innen.
Először kedvesen, majd egyre türelmetlenebbül hadonászott tömzsi mellső lábaival, de az csak nem akart tovaröppeni. Érezte, ahogy egyre dühösebbé válik, ám ekkor hirtelen eszébe jutottak a könnyivó Júlia pillangók, akiknek elengedhetetlen az életben maradásához a teknősök könnycseppjében található só.
– Hát ezért nem tudom elzavarni! – villant belé a felismerés – Annyira legyengülhetett már szegény, hogy nincs ereje tovább repülni.
Flóra ekkor teljesen kétségbeesett. Nem szerette volna, ha a pillangó a szeme láttára pusztul el, sajnos azonban ő már évek óta nem tudott sírni. Meg volt róla győződve, hogy nincsenek is könnyei. Bánatában, hogy miatta most meghal egy szépséges pillangó, szomorúan lehorgasztotta fejét, és a folyóban tehetetlenül sodródó, faágakat nézte.
Egy pillanatra magát is megpillantotta a víztükörben, és már épp kapta volna el a tekintetét, amikor a tükörképe egy csodálatosan szép, bordó virággá változott, amelynek pihe-puha, bársonyos szirmai óvón ölelték át az elgyengült, erőtlen narancssárga pillangót. Flóra először azt hitte, hogy csak a szeme káprázik, ám minél tovább nézte ezt a látomást, annál biztosabb volt benne, hogy nem hallucináció, hanem maga a valóság.
Annyira meghatotta a kemény páncélja és a vastag, ráncos bőre mögé rejtőzött lágyság és gyengédség, hogy még a könnye is kicsordult, megmentve ezzel az ájulás szélére került pillangó életét.
© Minden jog fenntartva! Az írás engedély nélküli publikálása, másolása, bármilyen módon történő felhasználása a szerzői jog megsértésének minősül, melyet a törvény büntet. A bejegyzés linkje megosztható.
